„Senki nem tud úgy szeretni, ahogy az Úr szeret, ha elhagyna mindenki, Ő megmarad neked”, énekeltük lelkesen az elmúlt héten a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesületének szülinapi rendezvény-sorozatának szombat délutáni áhítatán. Ezt az isteni szeretetet tapasztalhattuk meg a mögöttünk álló hétvégén, hiszen olyan jó volt résztvenni egy olyan születésnapon, ahol nem egy ünnepelt van, hanem sok-sok fiatal, akik mind abban hasonlítanak, hogy nap mint nap ugyanarra az Istenre bízzák az életüket. Jó volt látni egymáson a törekvést arra, hogy minden a legjobban sikerüljön, és a szülinaposok és a meghívottak egyaránt jól érezzék magukat. Ugyanakkor jó volt azt is megtapasztalni, hogy Isten ígéje miképpen férkőzik be az emberek szívébe. A szülinap témája  „(ÁL)ARCAINK-Az ezerarcú én” volt, ami kapcsán még mi, munkatársak sem tudtuk a tervezés alatt, hogy mennyi új, el- és átgondolásra késztető szikra pattanhat ki a fejünkből egy-egy kerekasztal beszélgetés, bibliaóra alkalmával.

Csütörtökön egy fergeteges játékestre hívtuk meg a játszma.ro közreműködésével a játékra és jókedvre vágyókat, amelyekből hiány csakugyan nem volt az est folyamán. Pénteken egy mindannyiunk számára rendhagyó és különleges bibliaórára került sor, hiszen vendégül láthattuk azokból a „régi” mifikésekből, akik ezelőtt 11 évvel elültették a „Jézus Krisztusban megtalált élet fáját” Marosvásárhelyen, és lettek az első tagjai a Mifikének. A bibliaóra témája is az álarcok és a társadalomban betöltött szerepeink köré fonta a gondolatok hálóját. Kérdések merültek fel Isten-arcainkról, hiszen az „Ő képére és hasonlatosságára” lett teremtve az ember, ígyhát a magunkraöltött maszkok alatt ott kell sejledjen a Krisztus-arc valahol. Az álarcok azonban torzítanak, ezért állandó feladatunk az önvizsgálat, hogy ne nőjjenek hozzánk a szerepeink. Amint kilépünk az utcára – talán ki se kell lépjünk sokszor –  máris emberekkel találkozunk, akik tükröt tartanak számunkra, és  ebben kell „jól mutassunk”. Ez szüli a sok indokolatlan álarcot, mert nem tudunk őszinték lenni a külvilág fele. Mégis vannak helyzetek, amikor személyiségünk megvédéséért hordunk álarcokat, ilyenkor fontos, hogy tudatosan játszuk szerepeinket.

Szombaton a délutáni programsorozat felvezetéseként Jakab István esperes úr tartott áhitatot, ahol mint egy igazi szülinapon,  már a legelején átadta  ajándékát a 130. Zsoltár első öt versének szavain keresztül, majd  a tortára jelképesen 11 gyertyaként 11 igei üzenetet zárhattunk szívünkbe. A következőkben ezek közül emelek ki néhányat. Álarcaink sokszor gátolják az Úrral való kapcsolatainkat, éppen ezért az ige szavaival élve „Áldjad lelkem az Urat!”, ne csak szájjal, hanem szívvel is közeledjünk Istenhez. „Ne feledd el, hogy mennyi jót tett veled!”, ebben a „ne feledd!”-ben benne van mindaz az isteni kegyelem, ami révén mi Mifikések hétről hétre találkozhatunk, ami által vannak hétközi alkalmaink, de mindannyiunk egyéni életének áldásai is. „Ő megváltó” és „Szeretettel és irgalommal koronáz meg”, hiszen attól vagyunk szépek, hogy szeretve vagyunk, nem kapjuk meg azt a rosszat, ami járna nekünk, ugyanakkor megkapjuk azt a jót, amit nem érdemlünk. A tizenegyedik gyertyán pedig nekünk kellett elgondolkodnunk, talán sokan még most is azon elmélkedünk, hogy mi lehet az a szikra, az a lángocska, ami általunk, munkatársak vagy gyülekezeti tagok által kerülhet fel a Mifike-tortára?!

Az áhitatot követően izgalommal vártuk a fórumbeszélgetést, melyet Les Zoltán, az egyetemista gyülekezet lelkésze moderált. Meghívottjaink  Jakab István esperes, Forrai Blanka pszihológus, Dr. Szabó Mónika (Szent Balázs alapítvány), Dr. Vargancsik Iringó szociológus voltak, akikkel a szülinap központi témáját boncolgattuk tovább. Újabb kérdések merültek fel, válaszokat is kaptunk bőven, a meghívottak pedig nyitottak voltak a személyes tapasztalatokon keresztüli szemléltetésekre is, a hivatásaik sokszínűségéből fakadóan pedig betekintést nyerhettünk abba, hogy milyen orvosként a munkahelyi álarc, mit jelent egy otthon szerető, halk feleségnek egy osztályközösség előtt határozottnak és erősnek tűnni, milyen nehéz otthon levetni a palástot egy esperesnek. Ahány szituációba kerülünk, annyi arcot veszünk fel, lehet ez az empátia, vagy a közömbösség arca.

Sokszor az örömüzenet és a keresztyénség is álarccá válik. A Rómaiakhoz Írt Levél 13. fejezetének 12. versében ezt olvashatjuk:  „Öltsétek magatokra a Krisztust”, ezt a „ruhát” viszont csak belülről lehet magunkra ölteni, csak úgy válhat hitelessé.

Sokszor megjátszuk azt, hogy örülünk, pedig sírnunk kellene, ilyenkor identitásunkkal is bajban vagyunk. Jakab István esperes a 139. Zsoltár szavaival intett arra, hogy fel kell vállalnom azt, hogy „az vagyok aki lehetek”. Dr. Vargancsik Iringó szociológus a társadalmi nyomásokról beszélt: „egész életünkben szocializálódunk, már az óvodában (meg)tanulunk viselkedni. Forrai Blanka pszichológus a virtuális hálóról, a mai kor egyik legnagyobb vívmányáról véleményezett, ami mindenkihez eljut, és ez által is álarcokat teremthetünk.Bárkik lehetünk a közösségi portálok nyújtotta lehetőségek által, illúziókat teremtünk egy veszélyes játéktáblán. Hogyan lehet ezt levetkőzni – merült fel a kérdés?! Belátható az, hogy másak azok az emberi kapcsolatok, amelyek a személyes találkozásokra alapulnak, itt nem tudnak elrejtőzni a felek egy-egy hamis profilkép mögé, és „like”-ok helyett szóbeli értékelésben, pozitív visszajelzésekben részesülhetnek, ahol láthatják a másik fél reakcióját. Ugyanakkor olyan dolgokat is felvállalhat az álarcot öltött énünk, amelyeket önmagunktól a valós énünk nem tenné meg.  A kisebbségi komplexusaink orvoslására is látszólag jó megoldásnak tűnni egy-egy alteregó, ezeket az álarcokat pedig mások pakolják ránk előítéleteik által.

Dr. Szabó Mónika “félek vagy féltek valamit” címszavakkal fogalmazta meg azt a lehetséges okot, amiért álarcokat hordhatunk. Sokszor nem akarunk  törékenynek, “nem mindenttudónak” látszani. Vannak helyzetek, amikor kellenek az álarcok, orvosként, nővérként valamivel védenünk kell önmagunkat, kötelező egy szerepnek megfelelően viselkedni, szigorral, határozottsággal fellépni, ha a helyzet úgy kívánja.  Mégis, ha tudom, hogy minden az Ő kezében van, akkor mitől félek, miért kell álarc? Állarcot viselni fárasztó – lehet, hogy nem könnyú, de mindenképp eredményes az, ha felvállalom gyengeségeimet, és önmagamat adom, akár egy professzionális kapcsolatban is.

Az ige számunkra, keresztyén emberek számára tükör, mindennapi, állandó „módszer” kell, hogy legyen, amely segít  megállni Isten előtt. A 2 Korinthusi levél 5. fejezének 10. versében olvashatjuk: „Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e”. Bibliai vonatkozásban elgondolva Pál apostol és a hithősük példája szembetűnő, akik felvállalták gyengeségeiket.

A beszélgetés után a szászrégeni „kis” Sófár zenekarral énekelhettek együtt a jelenlévők. A koncert után tortát szeltünk mindenki örömére, majd önfeledt arcunkat felöltve éjfélig játszottunk különböző csoportjátékokat. 

A rendezvénysorozatot vasárnap este istentisztelettel zártuk.

A szombati beszélgetés záróakkordjaként Jakab István esperes Reményik Sándor Istenarc c. versét olvasta fel a hallgatóságnak, e vers  néhány sorával  foglalom össze a hétvégének és a Mifike Születésnapnak az üzenetét, és ezzel  kívánok még magunknak sok-sok évet, amikor egyetemistákat szólíthatunk meg az evangélium üzenetével. Isten éltessen sokáig Mifike!

 „Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.”

Erdődi Anita