Még valamikor 2007-ben, egy rövid lapismertetőben méltattam az A. Kis Béla szerkesztette Kálvinista Szemlét. Nem sokkal később személyesen köszönte meg, hogy az egyik legszínvonalasabb Kárpát-medencei református újságként említettem a felvidéki lapot. Aztán a Felvidék-Partium testvéregyházi megállapodás jegyében vendégoldalt állandósítottunk egymás lapjaiban. Ők partiumi, mi felvidéki cikkekben, témákban csemegéztünk évente egyszer. Aztán a Kárpát-medencei református magazin szerkesztőbizottságában már gyakrabban találkoztunk. Örült, örültünk, hogy olyan közegbe kerülhettünk, ahol értik és megértik mondandónkat. Megnyílt és sokat emlegette szeretett Alistálját.

Alázattal művelte a szakmát. Elkötelezettséggel, alapossággal, tisztességgel és szeretettel. Azt hiszem ezt éreztük és tiszteltük kimondva, kimondatlan a másik személyében. Azt a nem kevés munkát, amit csak egy szerkesztő vesz észre egy-egy kiadványban. Utolsó találkozásunk egyike is egy szerkesztőbizottsági üléshez kötődik. A szakmai megbeszélés után kiléptünk a tavaszi napsütésbe, a nyugodt, békés Berekfürdőn. Itt már nem a kolléga szólalt meg általa, hanem a bölcs és megértő báty, aki finoman nyesegeti az ifjabb testvér heves vérmérsékletét, s pallérozza annak lelkét. Itt éreztem igazán azt, hogy ez a kapcsolat az idők során, szakmai barátságból, a közös érdeklődésből, az egymás tiszteletéből és elfogadásából, valahol barátsággá érlelődött.   

„Szegény Béla!” – írta egy kolléga, amikor halálhírét vettük. Pedig valójában mindannyian, akik szerettük és ismertük őt, magunkat sajnáljuk, mi lettünk szegényebbek hirtelen távozásával. A. Kis Béla, a felvidéki közgazdász, lelkipásztor, szerkesztő rövid lefolyású, súlyos betegséget követően, október 21-én hazatért megváltó Urához. 

A boldog feltámadás reménységével búcsúzom tőle.

Fábián Tibor