A megújuló kenyér a feltámadásra irányítja a figyelmünket, és azzal szembesít, hogy a feltámadás hite nélkül a keresztény gondolat a halál depresszív és mindenestől fogva pogány evangéliuma. Csakhogy a feltámadás időben nem előttünk van, valamiféle homályos és merőben valószínűtlen bekövetkezésként, hanem bizony mögöttünk, olyan esemény módján, amely nem pusztán a reménységünk tárgya, hanem mint ami velünk is bekövetkezett. 

A feltámadás jövő idejét a már velünk Krisztusban és Krisztus által végbement múlt idő teszi hitelessé és valóságossá.  Krisztus megbocsátott nekünk, gyilkosainak, nem azért támadt fel tehát, hogy mint a bosszú felkent hercege ellenünkre igazságot tegyen, hanem hogy bocsánatában részesítse azokat, akik istenellenes, önigazult, ellenségeskedő életüket halálba adják, hogy felöltözzék  azt az új embert, akit Krisztus a feltámadás ajándékában részesített.    

Az úrvacsorai rítus nagycsütörtök esti megalapításakor a názáreti Jézus egyszerre mutat a kenyérre és önmagára, mintegy ő maga töri meg, a tanítványok közösségében, a saját testét, hogy az Isten és ember között létrejött szövetséget megújítsa és élővé tegye. Az úrvacsorai közösség tehát nem egyszerűen emlékeztető elismétlése Krisztus eredendő tettének, hanem annak a nyilvános megvallása, hogy Krisztus halála és feltámadása bennünk is valóságosan végbement, és ez az, ami egyetlen közösséggé, sőt mi több, Krisztus élő testévé tesz bennünket. Nincs befogadóbb és elfogadóbb a Krisztus testénél, aki magát az „élet kenyerének” nyilatkoztatja ki, minden élet táplálékának, az egész univerzumban… 

Ha csak egyetlen egyszer, kilépve az úrvacsorai rítus jelentés nélküli (ön)ismétlődéséből és a kiüresedett hagyomány kényszerítéséből, megtörténne velünk a csoda:  ott állunk mind, Krisztus kortársai, benne és vele feltámadottak…! És nem mint valamiféle kegyes üzletelők, megfontolt befektetők, akik egy mindenestől fogva abszurd szertartást is készek vagyunk véghez vinni az, úgymond, eljövendő örökélet fejében. 

Amikor az úrvacsorai liturgia megkezdésekor némelyek fölállnak és elhagyják a templomot, csak arra tudok gondolni, hogy ők azok, akik biztosan komolyan veszik az úrvacsora szentségét: nyilvánosan megvallják, hogy nem méltók. És amennyiben ezt teszik, a másik ajtón akár már vissza is térhetnének azok közösségébe, akik azért maradtak bent, mert nyilvánvalóan nem méltók, hiszen gyilkosok, de a magából semmit vissza nem tartó Krisztus megbocsátó szeretete értelmetlenné tett minden megfontolást. 

Szerző: Visky András 

Fotó: Henning Eszter