Sok évszázados, esetenként évezredes tapasztalat áll erdélyi magyar történelmi egyházaink mögött: biztos gazdasági hátterük a legnehezebb korokban is mentsvárat jelentett. A lélekszámban fogyatkozó egyházközségek gondja ma mégis az, hogy miként tudják jövőbe mutatóan hasznosítani az elődök által rájuk testált vagyont.

A római katolikus, református és unitárius egyház ma Erdély legnagyobb föld- és erdőbirtokosa, mégis alig akad olyan egyházközség, ahol egyházi vállalkozás keretében próbálnák hasznosítani a vagyont. Hasonlóképpen problémát jelent a peres úton visszakapott ingatlanok felújítása és haszonbérbe adása is. A jövedelmet termelő néhány egyházi vállalkozás inkább kivétel, mint sikerrecept a szociális és oktatási szerepválalláshoz.

Ennek az írásnak az ötlete Egerben, a város alatti pincelabirintusban született meg bennem. Abban a hatalmas földalatti „hálózatban”, amelyet egykoron a katolikus egyház építtetett ki ide hordva a környező szőlőhegyek kiváló nedűjét. Évszázadokon át az egri püspökségnek nemcsak a bora, hanem a hatalma is messze földön híres volt, tudatosítva az utókorban a példásan működő egyházi iskolák, kórházak és egyéb szociális intézmények biztos anyagi alapját. Egerben a szőlő és a bor, az Alföldön a kiváló minőségű termőföld, Székelyföldön pedig a rengeteg erdő jelentette az egyházi élet működésének biztonságos hátterét.

Kívülálló szemében a történelmi egyházak mesés vagyonra tettek szert az elmúlt évszázadokban. Míg a római katolikus egyház vagyonáról, a Vatikán gazdagságáról időnként találgatások jelennek meg a világsajtóban, a szerényebb múlttal és szerényebb körülmények között élő protestáns egyházak gazdasági hátterét egy-egy impozáns belvárosi épület értékével próbálják azonosítani. Román emberektől hallottam többször is, hogy Kolozsvár legnagyobb értéket jelentő belvárosi épületeit vállvetve birtokolja a római katolikus, a református és az unitárius egyház, amiből minden bizonnyal hatalmas bevételeik származnak.

A történelmi örökséggel azonosított egyházi gazdagság mögé általában nehéz bepillantani, a csillogó külső mögött azonban teljesen más kép fogad Erdélyben, mint például a Vatikánban vagy a németországi evangélikus egyházban. A kommunizmus 45 esztendeje lenullázta a történelmi magyar egyházak vagyonát, a rendszerváltás óta eltelt negyed század pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy a szelektíven visszaszolgáltatott vagyonrészekkel biztos lábakon álló gazdasági háttér jöhessen létre. A három legjelentősebb történelmi magyar egyház – a református, a római katolikus és az unitárius egyház – képviselőinek segítségével kerestük kérdéseinkre a választ: szegény vagy gazdag a mai egyház, illetve miként tud sáfárkodni a javaival?

„A rendszerváltás nagy illúziója volt, amikor mindenki azt gondolta, hogy ott lehet folytatni az újrakezdést, ahol a második világháború után az egyház kényszerből abbahagyta. Hiú ábrándnak bizonyult” – mondja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A megváltozott társadalomban, egy szekularizált világban, működő tőke és gazdasági háttér nélkül vállalkozott az egyház azokra az új feladatokra, amelyeket a ’90-es évek kihívásai közepette vártak el tőle. A történelmi magyar egyházak Erdélyben sok olyan új feladatot is felvállaltak és ellátnak, amelyek alapvetően nem egyházi funkciók: gazdálkodást segítő vagy szociális programokat igyekeztek saját struktúrájukon keresztül beindítani és működtetni, legtöbbször biztos anyagi források hiányában. Kató Béla szerint 25 évvel a rendszerváltás után a nagy kérdés az, hogy ezek az egyházi intézmények mennyire erősödtek meg, vagy mennyire ingatag ma is a jelenlétük?

A cikk folytatása az Erdélyi napló oldalán olvasható.