Húsvéti Pásztorlevél – „Aki él, az mind, mind örüljön…”

Szeretett Testvéreim!

Húsvétkor ujjongó öröm van a szívünkben és a tömegek is ujjongva köszöntik egymást: „Feltámadt a Krisztus, bizonnyal feltámadott”.

Ebben a nagy örömujjongásban azonban gondolnunk kell arra, hogy az Evangéliumok tanúsága szerint a Feltámadottal csupán néhány ember találkozott. Ezekben a találkozásokban, pedig több a csend és a meghatottság, mint a mi ünneplésünkben. Ahol az Élet győz, ott az öröm mindig csendben, láthatatlanul születik meg. Ilyen csendes és mélységes az Isten öröme is, amikor a teremtés hajnalán megszületik az élet a földön, amikor az ő egyszülött Fiának szenvedése és halála után, újraszületik az elmúlás felett győzedelmeskedő élet.

Úgy vélem, hogy a mi felszínes jókedvünk nagyon távol áll ettől a mély, igazi örömtől. A János Evangéliuma 20. fejezetének 1-től 18-ig terjedő verseiben ennek a csendes és mély örömnek a megtapasztalója Magdalai Mária. Ő többször is kimegy a sírhoz és egy halott Istent keres. Halottat, aki pedig él. Érzelmei léte legmélyéből fakadnak, mert Jézus nélkül nem tudja elképzelni életét. Ezért kap valóságos vigasztalást az ő mélységes, őszinte szeretetére. Nyilván ő is sok mindent hallott Jézusról, aki beszélt arról, hogy az Emberfiának szenvednie és meghalnia kell, de harmadnapon feltámad a halálból. Környezetében azonban senki sem volt, aki ebben hinni tudott volna. Jézus halála utáni harmadnapon bekövetkező feltámadásában igazából nagyon nehéz hinni. Erre csak az képes, aki megtapasztalja az Élet halál fölötti győzelmét. A feltámadásban hinni igazán akkor tudok, ha az élő Jézus már engem is megvigasztalt. Addig üres beszéd, fecsegés, miként a tanítványok is minősítették az asszonyok örömteljes bizonyságtételét. Hogy is lehetne hinni abban, aminek semmi előzménye, nincs logikus, vagy tudományos magyarázata, amire még nem volt példa. Mindaddig soha senki nem támadott fel, miért pont most történne valami olyan, amit emberi elménk felfogni, megérteni, elhinni erőtlen.

Érthető és szerethető ez a Mária, aki egész lényével ott van az üres sírnál, és kétségbeesetten keresi a megoldást, hiszen benne van az ő egész élete. Lennie kell megoldásnak, Istennek meg kell vigasztalnia őt. Elkeseredésében nem ismeri fel, hanem a kertésznek véli Jézust, hiszen a feje fölött nincs glória, nem sugárzik róla a dicsőség. Amikor Jézus azt kérdi tőle, hogy „Asszony miért sírsz? Kit keresel? – akkor Mária a saját elképzelése szerint oldaná meg a nehéz kérdést. Azt gondolja, hogyha tényleg ellopták a testet, akkor a kertésznek tudomása van róla, hogy hol található. Mária majd visszahozza, ha választ kap kérdésére. Jézus csak ennyit szól: „Mária!”. Ugyanaz a megszólítás, ami Ézsaiás próféciájában hangzik: „… neveden szólítottalak…”(Ésa.43:1). Ez válik most valóságossá ennél a jelenetnél: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”. Jézus nem prófétál a jövőről, csak nevén szólítja Máriát, de ebben minden benne van.

Erre a névszerinti találkozóra kell nekünk is vágynunk. Akár évtizedeken keresztül is, mert előfordulhat, hogy nem jól vártunk rá. De e nélkül a „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” nélkül, nincs Húsvétja senkinek. Ennek hiányában csupán csodaszép elmélet a feltámadás, mert az én félelemtől remegő szívemet, az én gyászomat csak az élő, engem nevemen szólító Jézus Krisztus oldhatja fel. Ő tudja, hogy mikor és hol, és melyik sírnál. A szeretteim sírjánál, vagy saját szenvedéseimben, a betegágyamnál, a sikereim csúcsán, vagy megaláztatásaim legmélyebb pontján. Jézus tudja, hogy mikor válok megszólíthatóvá. Amikor Mária összeroskad, amikor semmi mást nem tesz, csak sír, akkor szól hozzá Jézus. Amikor teljesen elcsendesedett, akkor ismeri fel Jézus hangját.

Így akar minket is megszólítani ezen a Húsvéton a feltámadott Krisztus. Ha válaszunk nem a Máriáé: „Rabbuni”, azaz „Mester”, semmit nem értünk ebből a csendes, meghitt feltámadásból.

Mária parancsot kap Jézustól, hogy az Örömhírt a többieknek is mondja el. Valószínűleg nem hittek neki, hiszen Jézus újra megmutatja magát, ezúttal a tanítványoknak. A feltámadás önmagában nem az egyetlen nagy Evangélium. Ha az lenne, akkor elég lehetett volna Lázár feltámasztása, és lassan feledés homályába merült volna. Jézus azt az utasítást adja Máriának, hogy: „menj az én testvéreimhez és mondd meg nekik…” A tanítványokat nevezi testvérinek. Ez egy újfajta kapcsolat.

Az első nagy Evangélium ebben a történetben az, hogy Jézus él, hogy ő van és örökké lesz. A második pedig, hogy Ő új kapcsolatot létesít az emberrel, mindazokkal, akik szeretik Őt. Óriási erő rejlik abban, hogy Jézus testvérré lett. A tanítványok eleinte szolgák voltak, azután barátai lettek Jézusnak, végül testvérei. Jézus bennünket is olyan valóságos testvéri közösségbe von, amilyenre talán sohasem gondoltunk igazán. Testvérünkké lett, osztozik minden gondunkban, bajunkban és leginkább a halállal való viaskodásunkban, közel hozta hozzánk Istent, akit most már mi is Atyánknak szólíthatunk. Ne azt kutassuk tehát, hogy mikor és hogyan fogható fel ésszel az elképzelhetetlen tény, hanem örüljünk annak, hogy Jézus él.

Ady Endre írja a „Köszönet az életért” című versében: „Aki él, az mind, mind örüljön, mert az Élet kivételes, szent örömül jön”.

Ilyen naiv, szent, csendes, meghatott áhítatos örömöt kívánok mindnyájunknak, mert Jézus él és mi is élünk.

Ámen