Bár csodák vesznek körül, a mai ember lassan semmin sem csodálkozik. A csodák egyike az emlékezés, amely lehetőséget s egyben kötelességet is jelent. Kötelességet, hogy ne csak a rosszat, a fájdalmakat, hanem a velünk történő jó dolgokat is megőrizzük, felidézzük – hangzottak el az ókori bölcselő ihlette gondolatok Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének igehirdetésében Oláhdellő kettős ünnepén.

Október 4-én a Marosugra községhez tartozó kicsi falu leghíresebb szülöttének, néhai Antal Jánosnak, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökének állítottak emléktáblát a református templom falán, majd egy különlegesen szép könyv bemutatása következett. Székely Csilla Imola helybeli református lelkész Háromezer-hatszázötvenhat nap címmel Oláhdellő magyarságának 18-20. századi történetét és lelkipásztori szolgálatának tíz évét örökítette meg egy igényesen, látványosan kivitelezett kötetben (Exit Kiadó, Kolozsvár), borítóján Zalányi János akvarelljével. A könyvet testvérgyülekezetük, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze, Ötvös József méltatta.

Ily módon két csodáról esett szó az istentiszteleten. Egyrészt arról, hogy egy félreeső, kicsi falu milyen kiváló személyiséget adott az 1800-as évek derekán az erdélyi magyarságnak. Másrészt, hogy a település mai lakóinak erős hite, élni akarása, kitartása, odaadása arra ösztönözte a lelkészt, hogy az igehirdetés mellett különlegesen széppé, érdekessé, színessé és mozgalmassá tegye a maroknyi gyülekezet életét, s ezt ne csak sokezernyi fényképen, hanem könyv alakjában is megörökítse mindenki örömére.

„Sorsom, történetem összefonódott Oláhdellő nevével, dombjaival, arcaival, emberi kapcsolataival… A részem lett. Az életrajzommá” – olvasható a kötet bevezetőjében.

A méltató szerint a külalakjában is figyelemre méltó könyv tükör a 78 lelkes református közösség múltjáról és jelenéről, amelybe az utolsó tíz év lelkipásztori szolgálatának, historia domusának minden eseménye bekerült. Többek között az oláhdellői közösséget felkaroló vártemplomi gyülekezettel együtt szervezett rendezvények is, az együttlétről készített képekkel pedig jó érzés szembenézni – vallotta be Ötvös József.

Székely Csilla Imola alapos munkát végzett. Levéltári kutatások, az idősebb nemzedék visszaemlékezései alapján tárja fel a falu múltját, nevének eredetét, s ebben a helyi egyházközség küzdelmes történetét, az istentiszteleti helyként működő faháztól a templom és a parókia építéséig, berendezéséig. A szószékről és szószékkoronáról kiderül, hogy a marosvásárhelyi régi ispotálytemplom lebontásakor adta el a Borosnyai Lukáts László főkurátor vezette konzisztórium „nagy kereszténi szíves jóindulatból” tíz szekér marosi kőért és tíz szekér porondért.

Az egyházközség anyásításáért folytatott igyekezet mellett a szerző bemutatja a kicsi gyülekezet valamennyi lelkészét, patrónusát. Olvashatunk az ünnepi alkalmakról, a hagyományokról, a viseletről, s kimutatást közöl az 1944–2003 közötti időszak keresztelőiről, konfirmációiról, esketéseiről és temetéseiről, s a települést a „világgal” összekötő Maros-hídról is, amely túl későre készült el ahhoz, hogy a falu kiöregedését megakadályozza.

A kötet második része a gyülekezet tagjainak fényképével kezdődik, s annak a 3656 napnak a részletes történetét mutatja be (2003–2013 novembere között), amely a lelkész asszony szolgálatának idejét jelenti, s amely alatt a lélekszám állandó maradt. Egy évtized során gazdag hitélet és művelődési tevékenység helyszíne volt az oláhdellői templom és parókia. Tartottak presbiteri és nőszövetségi konferenciát, szerveztek ifjúsági találkozót, ökumenikus imahetet, megünnepelték a századik évét töltő templom felújítását, vettek részt testvérgyülekezeti látogatáson, fogadtak meghívottakat, művészeket, együtteseket, s a sok esemény mellett a kicsi gyülekezetnek volt ereje adományokat is gyűjteni a rászorulók számára.

A szerző külön fejezetet szentel a falu büszkeségének, néhai Antal János püspöknek, aki 1836–1852 között állt az Erdélyi Református Egyházkerület élén. „A méltatlanul elfelejtett püspök” (akiről legutóbb Szabó Miklós történészprofesszor közölt pontos életrajzot) életéről, munkásságáról, megnyerő egyéniségéről Ötvös József mondott el részleteket.

Antal János (1767–1854) egyszerű szabad székely szülők gyermekeként született Oláhdellőn. Első oktatója, keresztapja a magyardellői lelkész volt, ezért vette fel gyermekkora színhelyének a nevét is. A marosvásárhelyi református kollégium kiváló végzőseként Jénában és Göttingában folytatta tanulmányait. Gróf Bethlen Sámuel, majd Teleki Sámuel kancellár sáromberki udvari papja lesz, ezt követően közel negyven éven át a vásárhelyi református kollégium (történelem-, filológia-, zsidó-, görög- és latinnyelv-) tanára. 35 éves tanári tevékenysége mellett papként is figyelemre méltó szónoknak tartották, s egyházi főjegyzővé, majd 1836-tól Erdély református püspökévé választották. Később nemesi rangot s királyi tanácsosi címet kapott. 1849-ben családja ösztönzésére a román felkelők elől menekült el Nagyenyedről, s élete utolsó éveit Marosvásárhelyen töltötte. Bár népes családot hagyott maga után, vagyonából jelentős összeggel támogatta a kollégiumot, és fontos szerepet játszott Gecse Dániel „emberbaráti intézet” alapítványának a létesítésében. A tudományokban való jártassága mellett emberségét emelte ki Ötvös József. Püspökként maga mellé vette idős szülőjét, s bármilyen vendége érkezett, darócruhás édesapját ültette az asztalfőre, mondván, hogy ő nevelte, s ezért őt illeti meg az első hely.

A sokoldalú képzettség mellett az emberség, a köz érdekében vállalt önzetlen szolgálat jellemezte orvostudor fiának, Antal Lászlónak (1808-1884) az életét is, aki teológiai és jogi tanulmányait követően Bécsben végezte el az orvosi egyetemet. A nagyenyedi Bethlen kollégium kórházi főorvosa, 1867-től Marosvásárhely tiszti főorvosa, 1875-től az országos kórház főorvosa, s közben a református kollégium gondnoka volt, aki pályadíjakra, a kollégium zenelapjának a gyarapítására sem sajnálta az adományt. Géza fia (Antal Géza) (1846–1889) szintén orvos, a budapesti egyetem tanára, az első magyar nyelvű urológiai szakkönyv szerzője volt. Az ő lányának, Antal Margitnak erdélyi szász férjétől öt fia született, akik valamennyien orvosok lettek szerte a nagyvilágban. Az öt fiú egyike dr. Szentágothai János (szül. Schimert), Kossuth-díjas magyar orvosprofesszor, aki a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, országgyűlési képviselő volt.

Az emléktábla avatására eljöttek Budapestről és Bécsből lányai, dr. Réthelyi Miklósné Szentágothai Klára, dr. Viola Tamásné Szentágothai Krisztina és vejei, valamennyien orvosok, akiket nagy szeretettel fogadott a gyülekezet.

Az istentiszteleten dr. Réthelyi Miklós anatómiaprofeszor, a második Orbán-kormány humánerőforrás-minisztere emlékezett a nagymamára, Antal Margitra, a néhai püspök dédunokájára, aki két földrész három országában élő orvos fiait látogatva tartotta össze a nagy családot. És ez csak a néhai püspök leszármazottainak egyik ága, hisz Antal Jánosnak hét gyermeke volt.

A hozzászólások során presbitertársainak, akik közül négyen 80 év fölöttiek, Demeter György Gy. gondnok mondott köszönetet hitükért, hűségükért és lelkesedésükért, amivel minden munkában részt vesznek.

A hulló hó neszét is hallottuk – emlékezett az oláhdellői csendre Adorján István káposztásszentmiklósi lelkész, aki elmondta, hogy első szolgálati helyén könnyű volt lelkésznek lenni.

Az ünnepi istentiszteleten a Művészeti Líceum diákjai, Domahidi Kata, Székely Anita és Pethő Csaba zenéltek, énekeltek megható átéléssel. A felejthetetlen ünnepség résztvevőit ízletes falatokkal vendégelte meg a kicsi gyülekezet.

Október 4-én a csodák földjén jártunk.

Bodolai Gyöngyi, Népújság