Egész nap a városban voltunk. December eleje volt: nem esett a hó, de meleg sem volt, és a hideget szinte folyamatosan éreztük. A város nyüzsgött, valami megfoghatatlan energia járta át, nem hagyott megpihenni. Hatalmas forgalom, sok ember, állandó mozgás...

Kicsit fáztunk, kicsit idegennek éreztük magunkat. Pedig valamikor itthon voltunk.

Aztán eljött az este. Leszállt a sötét, felragyogott a Hold: fent az égen kicsiben, lent a földön nagyban. A fények, a forgalom és a város nyugtalansága egyszerre voltak jelen, zavaróan.

Felmerült a kérdés: hová lehet ilyenkor menni, ahol nyugalom van? Hol találhatunk menedéket, egy kis csendet, megpihenést? Egyetlen hely jutott az eszünkbe – talán az egyetlen az egész városban – ahol el lehet vonulni a világ elől, meg lehet állni egy pillanatra, le lehet tenni a lantot.

Amikor beléptünk az ajtón, megnyugodott a lelkünk. Mélyet lélegeztünk, kifújtuk a levegőt, amit – csak most vettük észre – egész nap magunkban tartottunk. Leültünk, hátradőltünk a székben, és hagytuk, hogy a Zene és a Csend elkezdje a maga munkáját.

Figyeled a szép fényeket, a nyugtató színeket, majd egy idő után énekelni kezdesz. Kikötöttél a Nyugalom szigetén. Összegzed az évet, készülsz az év végére. Oké – ez volt, ez lesz. Itt vagyok. Jelen vagyok. Hálás vagyok. Békés vagyok. A lelkem otthon van. Ott, ahol lennie kell.

Ahol nincs nyüzsgés, rohanás és stressz. Ahol béke van, nyugalom, megpihenés. Csillogás és fény.

Mi ilyennek ismertük meg a VAU-t. Ilyen volt mindig, és most is ilyen maradt. Imádkozunk azért, hogy a következő években is menedék legyen: békességforrás és megnyugvás mindazok számára, akik belépnek az ajtaján.