Hírvivő

A kis népek élete folyamatos harc a nemzeti identitás és a kivívott szabadság megőrzéséért, a megszerzett jogok megtartásáért, sőt, sokszor a megmaradásért, a puszta létért. Az elmúlt 16 év kisebbségi harcát összegezve, lehet, hogy az eredményeket kellene sorolni, nekem mégis a kudarcok jutnak eszembe. Vegyük sorra. Az alkotmány biztosítja a felekezeti oktatáshoz való jogot, de nincs felekezeti oktatásról szóló törvény, elismertek a vallásfelekezetek, de még mindig nem született meg a vallásügyi törvény. Önazonosságunk, identitásunk megőrzése érdekében elengedhetetlenül fontos számunkra az önrendelkezés, az autonómia minden formája, de a többség hallani sem akar a kisebbségi törvény elfogadásáról. Papíron biztosított számunkra az anyanyelvi oktatás, de ha magyar iskolát akarunk, akkor magyarellenes kirohanásoknak és megaláztatásnak vagyunk kitéve. Régi vágyunk az önálló magyar egyetem megvalósulása, de még a magyar karok létrehozása is óriási ellenállásba ütközik. Egyházi ingatlanaink visszaszolgáltatására 16 éve várunk, s habár a bukaresti bizottságban olykor megszületik a döntés, a helyi hatóságok minden határozatot megfellebbeznek a törvényszéken. Ebből adódóan a ténylegesen birtokba vett ingatlanok száma még mindig elenyésző.

Tudomásul kell vennünk, hogy nem szeretnek bennünket, sokaknak szálka vagyunk a szemében. Azt szeretnék, hogy csendben szívódjunk fel, olvadjunk bele a globalizált multikulturális egyvelegbe. Csak arra vagyunk jók, hogy az éppen hatalmon lévő pártot támogassuk, hogy a be nem tartott ígéreteket ne kérjük számon, engedjük, hogy helyettünk mindig mások döntsenek, hogy velünk is elhitessék: ebben az országban a kisebbségek ügyét példaértékűen megoldották. Sajnos, lassan már a nyugat is unja folyamatos zsörtölődésünket, kisebbségi jogainkért folytatott harcunkat már ők sem nézik jó szemmel, s kevesen vannak, akik értik, hogy mi fáj nekünk. Vérző szívvel kell kimondanom, hogy már az anyaországban sem kedvel mindenki bennünket, s ezt ékesen bizonyítja a december 5-i népszavazás, és a támogatások megvonása. Testvéreim! Rá kell döbbennünk arra, hogy csendben, észrevétlenül magunkra maradtunk.

Közben a test főütőerei még szállítják a vért, de a hajszálerek már eldugultak, s egyre többen vannak, akiknek már nem fáj az identitásvesztés, a kevert szó, a bizonytalan gondolat, akiket már semmi sem lelkesít, akik beletörődtek a kompromisszumok sokaságába. Mert ebbe a harcba bele lehet fáradni, hiszen megfáradnak a legkülönbek is, s éppen Kis László unitárius lelkész esete bizonyítja, hogy ez a harc komolyabb, mint gondolnánk: ebbe a harcba bele lehet halni.

Kisebbségi helyzetünket lehet elemezni, erről lehet konferenciázni, bölcs terveket szőni, azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy az eredményes harcnak feltételei vannak. Hármat szeretnék most mindnyájunk szívébe vésni:

Az első feltétel az egység. Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy továbbra is szétszakadozva egymás ellen harcoljunk, hogy egymást marjuk és faljuk, hogy pártocskákra, érdekszövetségekre szakadozzunk, egyéni vagy politikai érdekből a közösséget szétverjük. Ezt a harcot csak egységben, egymást támogatva lehet megívni, eredményekre csak egységben van esély.

Az eredményes harc másik feltétele az áldozathozatal. A bűnös emberi természet nem adni, hanem elvenni akar, nem másokat gazdagítani, hanem mások kárára gazdagodni akar. Nem értékeket teremt, inkább pusztít, nem épít, hanem rombol. Alaptermészete szerint az emberből kihalt a közössége, népe iránti felelősségérzet. Mindig akkor történnek nagy, Isten szerinti dolgok, amikor a lélek mélyéből származó áldozatkészségben az ember természetellenes cselekedetre szánja el magát: egy pillanatra megfeledkezik önmagáról. Értsük jól, áldozat nélkül nincs Istennel való kapcsolat, és nincs egyház sem. De áldozat nélkül nincs közösség, nincs nép, sem nemzet. Halálra van ítélve az a nép, amelynek tagjai lemondanak az áldozatról, amelynek tagjai nem tudják önmagukat háttérbe szorítva, mások, saját népük, nemzetük javát is keresni. Az elmúlt 16 év sokféle példával bizonyítja, hogy népünk, politikusaink, elöljáróink, de olykor még az egyház is megfeledkezett arról a bibliai igazságról, hogy áldozat nélkül nincs jövő.

Végül, az eredményes harc feltétele: a hit. Hit nélkül nincs győzelem. A hitevesztett nép levonul a történelem színpadáról. Lehet, hogy ez a keserves, emberileg szólva reménytelen harc vég nélkülinek tűnik, „de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk”. Isten erre a földre helyezett el bennünket, ezt a harcot adta nekünk, ezt senki sem fogja megvívni helyettünk.

Jövőnk felé tekintve, ezekben kérjük a mi Urunk áldását és segítségét! Ő adjon további harcainkban áldozatkész lelkületet, megtartó egységet, Istenbe vetett, rendíthetetlen hitet! Mert, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Pap Géza püspök

(elhangzott 2006 március 15-én, Kolozsváron)

Egy erős ember, aki ugyan elment, de még sokáig itt marad - In memoriam Sárpataki János

Amikor e sorok íródnak, egy marosszéki faluban, Mezőpaniton egy pillanatra megáll az idő. A falu felett harangszó sír, és hirtelen a kétezer lakosú település hétvégében megvillan egykori lelkipásztoruk emléke. Még mindig van olyan erdélyi magyar nagyfalu, ahol a templom van középen, és a lelkipásztor odatartozik a faluképhez – elfelejthetetlenül, kitörölhetetlenül, megtagadhatatlanul.

A szatmárnémeti temetést jelző harangszó elhalkulása után azt kérdezik: mi marad egy lelkipásztor halála után? Mezőpanitban nyugodtan állítható, hogy évtizedekig nem felejtik, és emlékeznek rá, mert e Maros megyei magyar nagyfalu mai arculatát a huszadik században ott szolgáló két református lelkipásztor alakította ilyenre. És a falu most kezdi gyászolni életét átformáló lelkipásztorát.

Sokan, sokféle képet, emléket, történetet hordozunk magunkban a volt marosi esperesről, akit jól ismertek Maros megyében, és aki jól ismerte a Marosi Református Egyházmegyét. Gerendkeresztúr, Mezőpanit, majd Marosvásárhely voltak lelkipásztori szolgálatának kijelző gyülekezetei, de missziói előadóként, főjegyzőként, majd esperesként nem egyszer bejárta Maros megye legtöbb református faluját, és bátran szembenézett a múló idő gondjaival.

Az egykori marosi esperes bátor ember volt. Már ’90-ben megjelent a titkos rendőrség volt és megmaradt tisztje az esperesi hivatalban, még csak tapogatózva, hogy meddig lehet újból elmenni az egyházi dolgokban. Az esperes helyet mutatott a belügyisnek és így szólt: „Látja, ennyit változott a világ; másképpen ülünk. Most ön ül a kérdezett székében és én vagyok a kérdező: mit keres itt?” Egy semmitmondó válasz után a titkos rendőr elsomfordált, és azóta sem jöttek vissza az esperesi hivatalba.

Sárpataki János barátja, egykori harcostársa fogalmazta meg, hogy egy lelkipásztor odavalósi, ahol életében a legtöbbet, a leghosszabb ideig élt. Szilágyságban született, ott is nőtt fel, Háromszéken lett boldog családos, Szatmáron élte nyugdíjas éveit, ott is temették el, de legtöbbet Maros megyében élt – Maros megyei volt. Nem vitatjuk el családjától, nem is sajátítjuk ki, de itt temetett és vigasztalt, keresztelt és nevetett, szolgált és vezetett, itt volt komoly és vicces, megbízható és megfontolt, szigorú és kedves. És lehet, hogy ez a kedvesség, a szeretet kölcsönös is volt. Gerendkeresztúron a ’90-es évek végén a vizitációs bizottság megérkezése után egy idős asszony ránézett az esperesre és így szólt, „hát, a tiszteletes asszony hogy van?” Ahol 30-40 év múlva is emlékeznek a feleségre, ott fontos és maradandó volt a lelkipásztori szolgálat.

Alázattal és büszkeséggel írom le: utódja és tanítványa, kollégája és barátja voltam annak, aki tudott titkot tartani és számon kérni, szidni és viccesen megfedni. Lehetett tőle félni és tartani a visszautasítástól, de lehetett előtte őszinte is lenni. Ez pedig erény volt a gerincpróbáló években, amikor még kollégákban sem bíztunk meg feltétlenül.

Egy-egy visszaemlékezés nem mindenkiben váltja ki ugyanazt az érzést, de tartozunk annyival elődeinknek és lelkipásztor kollégáinknak, hogy jó negyvenévi szolgálat után valahol szóljunk róluk. Egy lelkipásztori nemzedék érkezett ahhoz az életkorhoz, amikor egyre többen kezdenek hiányozni. Olyan korban éltek ők, amikor a tiszta gondolkodású emberek tisztelték őket, a hatalom félt tőlük, ezért kikezdték, a gyülekezetek pedig szerették. De akiket a háttérbe szorítottak szeretnek és tisztelnek, azoktól félnek a hatalmon lévők. Ettől (is) lettek ők nagyok.

Az is igaz, hogy korrupt időben jobban látszanak a becsületesek, de nagyobb is a kísértés. Változó hatalmi villongások korában sokan változnak és váltanak emberi magatartást, de éppen ekkor nő meg a tisztességes helytállás példája. Amikor szomszédok, iskolatársak, egykori barátok könnyebb érvényesülés reményében átállnak a másik oldalra, akkor lesz igazi értékké az át nem állás.

Merész hasonlat, de bibliás időt éltünk az elmúlt fél évszázadban itt Erdélyben. Péterénél is erősebb vallástételre volt szükség a múlt század 60-70-es éveiben, hogy meg ne tagadjuk a Vele való tovább menést a golgotai úton. És itt Erdélyben voltak, akik nem fordultak vissza ezen az úton. Elismerésünk száll feléjük, ígérjük, nem felejtünk.

Marosvásárhely, 2006 március 18-án

Ötvös József

Somosd-Székelyvaja találkozó

Immár másodszor találkozik a két gyülekezet asszonynépe ezen a télen. Először a somosdiak mozdultak, a bőjti nagyhét első napján. Nagyon kedves, közvetlen fogatatásban részesítettek a székelyvajai testvérek, élükön Zöld György lelkipásztorral és Zöld Mária tiszteletes asszonnyal. Ez alkalommal Botos Csaba somosdi lelkész hírdette a kegyelem evangéliumát. Ezt a látogatást adták vissza március 23-án a vajai asszonytestvérek, mintegy 25-en. Ez alkalommal az igehírdetés szolgálatát a vajai lelkipásztor végezte a Csel. 3, 5-12 alapján. Az együttlét alatt több szavalat elhangzott, új éneket tanítottunk egymás számára. Jó volt egymás hitében erősödni, együtt örvendezni. Köszönet érte Mennyei Atyánknak!

Botos Csaba lelkipásztor

Nőszövetségi csereszolgálat öröme

Csodálatos megtapasztalni azt a nagy erőt, amit a közösség jelent mindenkinek Ezt tapasztaltuk meg 2006 március 19-én a szentgericei református nőszövetség vendégeiként.

A szép árpádkori templomban Szövérffi István luka - ilencfalci lelkipásztor hirdette Isten igéjét az I.Thimóteus 2,4 alapján - Isten megváltó munkáját kiemelve és azt a nagy kegyelmet, amely által örök életünk lehet .

Az istentisztelet záróakordjaként a nőszövetség énekszámokkal és szavalatokkal köszöntötte a szentgericei gyülekezetet .Végezetül pedig a terített asztal vendégei voltunk amelyet ezuton is szeretnénk megköszönni vendéglátóinknak .

Egymás hite által épülve, az együtténeklés örömével szívünkben tértünk haza és maradunk továbbra is egymásért imádkozó szolgatársai az Úrnak.

Szövérffi István lelkipásztor

Adománygyűjtés

Kölcsön ad az Úrnak, aki kegyelmes a szegényhez;

és az õ jótéteményét megfizeti néki. Péld 19,17

Keresztyén Testvérek!

A Várkudui Református Egyházközség 18 éves gyülekezeti tagja, Pojenár István János súlyos vérrákban szenved. Gyógyulása érdekében mielőbbi műtéti beavatkozásra van szükség, amelyre kizárólag külföldi klinikán kerülhet sor. A műtét és a kezelés óriási anyagi megterhelést jelent a szülők számára (több mint százezer euró), akik egyedüli gyermekük megmentése érdekében anyagi támogatásért fordulnak minden segíteni szándékozó személyhez.

Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége eddigi gyakorlatához híven, a hívek seregének együtt érző segítőkészségét ismerve, felkér minden református testvérünket, hogy tehetségéhez mérten segítse adományaival Pojenár István János életének a megmentését.

Adományaikat az alábbi címre és bankszámokra kérjük:

EPARHIA REFORMATA DIN ARDEAL

BCR – FILIALA CLUJ

IBAN COD: RO57RNCB2200000186650002 (USD)

RO30RNCB2200000186650003 (EUR)

RO40RNCB2200000186650017 (RON)

Isten gazdag áldása legyen az adakozók életén!

Az Erdélyi Református Egyházkerület Missziói-Diakóniai Ügyosztálya

Általános jövedelmi adója 2%-a

Kedves Testvérünk!

Az adótörvény (Codul fiscal) értelmében minden román állampolgár általános jövedelmi adójának (impozit pe venit global) 2%-át felajánlhatja nonprofit szervezeteknek: alapítványoknak, egyesületeknek, szervezeteknek.

A törvény jelenleg azonban nem teszi lehetővé azt, hogy az állampolgárok az adó 2%-át egyházaknak ajánlják fel. Szeretettel kérjük Egyházkerületünk adófizető híveit, hogy szeretetszolgálati (diakóniai), missziói és oktatási tevékenységeink támogatása céljából ez évi adónyilatkozatában (Declaraţie de venit global), amelyet 2006. május 15-ig adhat le a pénzügyi hivataloknál (Administraţia Finanţelor Publice), az Egyházkerületünk védnöksége alatt működő DIAKÓNIA ALAPÍTVÁNY alábbi adatait tüntesse fel (a hátlapon megadott szabály szerint).

FUNDAŢIA CREŞTINĂ DIAKONIA

Cod fiscal: 13817694

Cod bancar IBAN: RO 30BRDE 130SV082 04631300

Banca Română de Dezvoltare Cluj

Felajánlását előre is köszönjük!

Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa nevében

dr. Pap Géza - püspök

Tonk István - ügyvezető főgondnok

Miért éljünk ezen jogunkkal?

Adójának 2%-át nem az állam feneketlen zsákja nyeli el, enyhítheti vele református egyházunk gondjait, hiszen most Önön múlik, hogy a közpénz - bár kicsiny, de mégis meghatározott része - a központi államkassza helyett egyházunkhoz jusson.

Mit kell tennie?

1. Töltse ki az adóbevallási nyilatkozat (Declaraţie de venit global) H pont, 2-es alpontját Egyházkerületünk DIAKÓNIAI ALAPÍTVÁNYa túloldalon megadott adataival az alábbiak szerint, valamint az A pontot a saját adataival.

2. A DIAKÓNIAI ALAPÍTVÁNY javára átutalt összeget nem kell megnevezni (a pénzügyi hatóság kiszámolja), tehát az 2%-os összeget tartalmazó kocka üresen marad.

3. Május 15-ig juttassa el személyesen vagy postán a kitöltött adóbevallási nyilatkozatot a helyi pénzügyi hatósághoz.

4. Ha Ön egy munkáltatónál alkalmazottként dolgozik, akkor Önnek nem küldik haza az adóbevallási nyilatkozatot, azt Ön a helyi pénzügyi hatóságtól kell kérje, kitöltse és leadja.

Könyvespolc

Zíh Otília két verseskötete

A kolozsvári Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont gondozásában megjelent Zíh Otília Az Úr érkezése valamint Az örökkévalóság útján című két könyve. A sorozat első kötete az adventhez és karácsonyhoz kapcsolódó verseket, népi köszöntőket, régi magyar énekeket és a hozzájuk kapcsolódó bibliai történeteket tartalmazza. A második kötet böjtfőtől pünkösdig terjedően átfogja az ünnepkör második részét, így a két kötet az egész egyházi év idejére kínál vers- és énekanyagot gyermekműsorokhoz, vallásórákhoz, bibliaórákhoz. Mindkét kötet 19- 20. századi magyar költők verseit tartalmazza és Kristófi János nagyváradi festőművész képei illusztrálják. Mindkét kötet március végétől megvásárolható az egyházkerület iratterjesztésénél.

Újból kapható Családi Károli Biblia, ára 47 lej.

Még kapható Falinaptár 2006-ra, ára 2,5 lej és Bibliolvasó kalauz 2006-ra, ára 5 lej

Veres Miklós iratterjesztő

Tel. 0264-592453, 114 mellék

e-mail: iratterjesztes@reformatus.ro

veresmiklos@reformatus.ro

Tallózó

Névadó ünnepség a dózsagyörgyi iskolában

A lukailencfalvi egyházközséget 43 éven át szolgáló Aldobolyi Rákossi Lajos református lelkésznek és marosi esperesnek állított emléket Dózsagyörgy község és Rákossi Zoltán, a Csíkszeredában élő dédunoka. A dózsagyörgyi–ilencfalvi általános iskola a március 15-ei ünnepség keretében felvette az egykori tanintézmény- alapító, a szabadságharcban honvéd főhadnagyként szolgáló lelkész nevét. Idén augusztusban lesz születésének száznyolcvanadik évfordulója. Tiszteletére emlékplakettet és új iskolatáblát lepleztek le.

A vérbe fojtott 1848-as szabadságharc, a kiegyezés után, Rákossi Lajos közel másfél évszázada, 1868-ban tette le az iskola alapjait, jövőt, reménységet teremtve, hogy amit karddal nem tudtak elérni, tollal, tanítással, szóval pótolják. Hitt a szebb jövőben, és abban, hogy érdemes tanulással, tanítással építeni, előrelépni.

Minden emlékezésnek akkor van értelme, ha nem csak a múltba, hanem előre is tekintünk egyben – fogalmazta meg a lukailencfalvi református templomban az ünnepi istentiszteleten Ötvös József esperes. Az eseményre elkészült Koszta István szerkesztésében az Adattöredékek Lukailencfalva múltjából és jelenéből című monográfia, melyet Rákossi Zoltán anyagi támogatásával sikerült megvalósítani. Az egykori 48-as honvéd főhadnagy leszármazottainak finanszírozásával készült el a ma már az iskola falán felavatott bronztábla is Rákossi Lajos nevével. Szövérffi István helyi lelkész köszöntő szavai után Kali Ellák és Virág István helyi gondnok szóltak a gyülekezethez, míg a monográfiát szerkesztője mutatta be, Rákossi Zoltán ajánlotta. A templomkertben megkoszorúzták a nemrégiben újraállított Rákossi Lajos-síremléket.

Ne temessük a múltat, hanem próbáljunk itt, Erdélyországban élni – emelte ki beszédében Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, aki Kerekes Károly parlamenti képviselővel és Brassai Zsombor, megyei tanácsossal együtt megtisztelte jelenlétével az ünnepséget. Az egybegyűlteket Iszlai Tibor polgármester is köszöntötte. Gyárfás Károly volt iskolaigazgató, Fekete Zsuzsa, a tanintézmény jelenlegi vezetője és Airizer László az iskola múltjába és jelenébe avatták be a hallgatóságot. A hűvös, szeles március idusán a tanulók énekekkel, szavalatokkal hajtottak fejet az iskola névadójának szellemisége előtt, akinek a tiszteletére elkészített iskolanévtáblát és emlékplakettet dr. Kelemen Atilla és Rákossi Zoltán leplezték le.

Mészely Réka

Népújság – 2006-03-18

Járom az utat… - A székely ezermester hagyatéka

…Marosvásárhelyen, s keresem a Bodor Péter (1778–1849) székely ezermesterrel kapcsolatos emlékeket. Az ő nevéhez fűződik többek közt a marosvásárhelyi Bodor-kút, a Bodor-híd és számos vidéki templom orgonájának az építése.

Bodor Péter származását illetően több ellentétes feltevés látott napvilágot. Marosszék régi és legmegbízhatóbb krónikása, Benkő Károly szerint 1778-ban, Erdőszentgyörgyön született. Itt végezte az elemi iskolát, majd asztalosinas lett. Hamarosan feltűnt ügyességével, faragási tehetségével. A Zeyk család pártfogása révén a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd Bécsben, a politechnikumban folytatta tanulmányait. 1916-ban Marosvásárhelyre került s a főtér északi részén, fákkal beültetett árnyas részen, a jelenlegi görögkeleti székesegyház helyén felépítette a nevéről híressé vált kutat, mely 3000 liter vizet magába foglaló medencéből és hat oszlopon álló kupolás pavilonból állott, fölötte Apolló-szoborral. A kupolába zenélő szerkezetet épített be, mely hatóránként olyan erős hangú zenét szolgáltatott, hogy azt a szomszédos falvakban is hallották. A kút a vizét a várdomb forrásaiból kapta, amelyet a vargák bástyája melletti medencébe gyűjtöttek össze és onnan tölgyfa csöveken, szabadeséssel vezették le. A kút alapzata kör alakú, tömör építmény volt, amelyből négy csövön igen jó vizű víz folyt.

1836-ban vihar következtében a kupolán lévő szobor megsemmisült és valószínűleg akkor ment tönkre a zenélő szerkezet is. A régi vásárhelyiek azt mesélik, hogy a kút akkor hallgatott el, mikor Bodor Pétert az 1848-as forradalmi tevékenységéért halálra ítélték és utolsó kívánságaként megengedték, hogy megtekintse furfangos találmányát. Akkor valamit elállított, s ezután a kút többé nem szólalt meg. Az igazság az, hogy Bodor Péter Kolozsváron halt meg szívszélhűdésben. 1911- ben, a város átrendezésekor a használaton kívül álló kutat lebontották, hogy helyet biztosítsanak a tervezett színháznak, de az építkezés a háború kitörése miatt elmaradt. Helyébe 1925 és 1943 között a görögkeleti katedrálist építették fel.

1936-ban, a budapesti Margitszigeten felépítették a Bodor-kút hasonmását Páll György és Jankó Gyula restaurációs tervei szerint. (Jó lenne, ha a városi tanács évekkel ezelőtt hozott határozata alapján nálunk is sor kerülne a kút mielőbbi újjáépítésére a főtéren vagy a várban.)

Bodor Péter építette fel a városi tanács 1821-ben hozott határozata nyomán a Maroson azt a 63 méter hosszú és 8 méter széles fahidat, melyhez nem használt fémszeget s az mégis 90 éven át ellenállt a Maros gyakori áradásainak. (A híd cölöpmaradványai alacsony vízálláskor ma is láthatók.)

Bodor Péter több templomi orgonát is épített, többek között Kibéden, s 1848-ban, a forradalmi hadsereg tüzérsége számára gyutacsot is készített.

Nevéről 1941-ben a nagyállomás környékén, a vasút mellett egy utcasort neveztek el. Megérdemelné, hogy a Bodor-kút visszaállításával az emlékét halhatatlanná tegye a város.

Népújság – 2006-03-18

Budapesti teológusok Galambodon

A böjt idôszakát éljük. Ilyenkor elcsendesedünk és megpróbálunk belsô, lelki igényeinkre odafigyelni. Talán épp ilyen megfontolásból döntöttek úgy a budapesti Református Teológia hallgatói, hogy ebbe a kis csendes erdélyi faluba jönnek el teológushétvégére gyakorlatozni.

Az elmúlt hét kiemelkedô fontosságú volt Galambod életében. Jakab István református lelkész munkájának köszönhetôen az imahét utolsó napjaiban a budapesti Református Teológia hallgatóinak egy kis csoportja a református gyülekezetben szolgált. A teológusok munkájának e gyakorlati részét Bölcsföldi András lelkész – a leendô lelkészek, hitoktatók, vallástanárok lelki nevelôje – és Kókai Géza szervezték.

A hat teológus bekapcsolódott a gyülekezet életébe. Kátéórát, bibliaórákat tartottak. A szombat esti istentiszteleten Jakab Mátyás ötödéves hallgató szolgált, majd a vendégek éneke után a helyi dalárda is fellépett Jakab Edit tiszteletes asszony vezényletével.

A vasárnapi istentiszteleten Bölcsföldi András hirdette az igét. Az istentisztelet végén bemutatkoztak a hallgatók és az úrvacsoraosztásról beszéltek a gyülekezetnek.

Szerintük fontos, hogy ezek a gyakorlati hétvégék ne csak magyarországi gyülekezetekben történjenek, hanem határon túli református gyülekezetekben is. Gyakran járnak Délvidékre, Felvidékre. Ez egyfajta határokon átívelô kapcsolatépítô misszió. Egyszer valahol meg is kérdezték tôlük, mondják csak, mi hír van a Kárpát-medencében?

– Azt gondolom, hogy Erdély a megtisztulás helye, ahol lelkileg feltöltôdünk. Mindig úgy érkezünk, hogy sokat tervezünk. Aztán rájövünk, hogy mindent úgysem fogunk tudni megvalósítani, és nem is ez a fontos. Az ember rövid idô alatt elcsendesedik, lelassul, vagyis "ideidomul", átveszi a ritmust. Emlékszem, hogy Széken kiültem a templom elé és néztem a falut... hallgattam a falu hangjait – meséli Bölcsföldi András. – Itt is ugyanezt érezzük. Hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk. Annak ellenére, hogy adni jövünk, úgy érezzük, hogy mi vagyunk azok, akik többet kapunk. Ez egy csereakció.

A fiatalokat is láthatóan megérintette az emberekkel való együttlét.

– Mi odahaza talán túlságosan elsüppedünk saját kényelmünkben. Itt viszont azt látjuk, hogy az embereknek tartása van – meséli az egyik teológus lány.

Elmondásuk szerint nagyon fontosak ezek a személyes beszélgetések a határon túliakkal. Mindannyian azt érzik, mintha itthon lennének, mintha hazatértek volna.

Nemes Csilla

Népújság-2006-03-21

Erdélyi „memorandisták" Brüsszelben

Szerdán fejeződik be annak az öttagú küldöttségnek a brüsszeli látogatása, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Duna–Tisza Társaság brüsszeli irodája szervezett azzal a céllal, hogy tájékoztassák a nemzetközi szerveket az Erdélyi Memorandumba foglalt követelésekkel, az EMNT célkitűzéseiről, a háromszintű autonómia igényről, az oktatásról és a csángók helyzetéről. Többek között az Európai Bizottság vezetőségének képviselőivel, az Európai Unió Romániával foglalkozó főosztályának és az Európai Parlament (EP) frakcióinak vezetőivel, valamint a magyar EP-képviselőkkel találkozik a küldöttség. Ennek tagjai Tőkés László királyhágómelléki református püspök, az EMNT elnöke, Sógor Csaba, az RMDSZ parlamenti képviselője, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, Bodó Barna, az Erdélyi Magyar Civil Szervezetek Szövetsége és a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke, valamint Szilágyi Zsolt, a Magyar Polgári Szövetség választmányi elnöke.

Szabadság-2006-03-21

Magyarkapus - Ünnepség március 15-e tiszteletére

Vasárnap délben a helyi református templomban került sor a március 15-i ünnepségre Magyarkapuson. Igét hirdetett Sebestyén Ferenc tiszteletes úr. Az ünnepi istentisztelet után a magyarkapusi gyermekkórus lépett fel.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére tartott ünnepséget Ábrahám Csilla vallástanárnő szervezte, közreműködött Török Gy. Áron, a Római Katolikus Gimnázium X. osztályos tanulója, aki zenei kísérettel színesítette a gyermekkórust. A vallástanárnő elmondta: az emberek szívéből sohasem tudták kitörölni az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékét, hisz a nemzeti szellem mindenki lelkében létezik.

Az általános iskola tanulói nem csupán énekekkel emlékeztek a forradalom és szabadságharc hőseire, szavalatukkal is tisztelegtek e fontos esemény előtt. A fiatalok elénekelték a Székely Himnuszt. Ugyanakkor az egybegyűltek vallási énekeket is hallhattak, a versek pedig hőseinket dicsőítették.

A kapusi hagyomány jegyében a gyermekek bujkában adták elő műsorukat. A hagyományos mellényt viszont nemcsak ilyen jellegű ünnepi alkalmakkor szokták viselni, az Úrvacsora vétel is jó okot ad felöltésére.

Az ünnepséget a Himnusz éneklése zárta.

Török Á. Rebeka

Szabadság-2006-03-21

Aranyosgyéres - Kettős ünnep: március 15 és névnapok

Március 15-ét ünnepelték és a Sándor, József és Benedek névnapok tiszteletére rendeztek nagyszabású bált a hét végén Aranyosgyéresen.

A több mint kétórás műsor keretén belül az aranyosgyéresi iskola magyar tagozatának IV–VIII. osztályosokból álló színjátszó csoportja lépett fel, alkalmi színészek közreműködésével.

A helyi Pacsirta gyerekkórus és az Aranyosgyéresi Református Vegyeskar verses-zenés összeállítást mutatott be, Szabó Zsombor karnagy irányításával. Nyitrai Apollónia vezetésével az egerbegyi gyerekek szerepeltek.

A rendezvényen több mint 300 vendég vett részt, a volt Sodronyipar Művek étterme zsúfolásig megtelt.

Az Agrosel Kft. jóvoltából a bál díszvendége, a sepsiszentgyörgyi énekesnő, Dancs Annamari volt. Az énekesnő megígérte: idén újra eljön Aranyosgyéresre, a város napra vagy az Erzsébet-, Katalin-nap ünneplésére.

A március 15-i megemlékezés alkalmával jelen volt László Attila, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke és Molnos Lajos.

László Attila pár szóban méltatta azt a tényt, hogy a magyarság megyeszerte már több mint egy hete ünnepel, és Aranyosgyéresen is sokan összegyűltek. Ezenkívül tordai, aranyosegerbegyi, aranyosgerendi, detrehemtelepi vendégek vettek részt a rendezvényen.

Schmidt Jenő

Szabadság-2006-03-21

Ünnep után

Az RMDSZ sajtóirodájának Figyelője, 2005. március: Nagyváradon, a Szacsvay-szoborhoz váltásban vonultak magyarok: délután reformátusok, este katolikusok. - Gandul, 2006. március 16.: Tőkés László székelyudvarhelyi ünnepi beszédéből: Ne az RMDSZ tárgyaljon nevünkben az állammal. Hol voltatok az utóbbi tizenöt évben? Kiábrándítottatok. 1989-től semmit sem tettetek, és most döngetitek a melleteket - a püspök RMDSZ-ellenes kijelentései viharos tapsot arattak. Ugyanígy reagált a tömeg akkor is, amikor támadást intézett a budapesti "kommunista" kormány ellen, amely politikailag irányítja az RMDSZ-t.

- Háromszék, 2002. március 16.: Markó Béla sepsiszentgyörgyi ünnepi beszédéből: "Nem egyik vagy másik magyaré március 15-e, hanem mindannyiunké! Bárhol is éljünk a világon, mi együtt és csakis együtt, mindannyian vagyunk a magyar nemzet. Aki minket meg akar osztani, az 1848-at tagadja meg. Nekünk itt ma közös felelősségünk van. Fel kell emelnünk az erdélyi magyarságot, fel kell emelnünk a Székelyföldet is. Mi hittünk abban, amiben sokan nem hittek még néhány évvel ezelőtt, hogy lehetünk magyarok itt, a szülőföldünkön, és íme, itt vagyunk, magyarok vagyunk, és íme, szabadon lobog közöttünk a piros-fehér-zöld zászló, fújja a márciusi szél itt, Sepsiszentgyörgyön. Ha van bennünk hit, ha képesek vagyunk az egységes cselekvésre, ha nem engedjük, hogy bárki is megosszon minket, akkor lesz jövő Erdélyben."

- Visszhangok a távolabbi múltból. Tineretul liber, 1990. március 17: Ioan Gavra kommentárjából: 1848-49-ben a magyar csapatok Erdélyben 40 000 románt öltek meg, és 230 román falut töröltek el a föld színéről. Erre emlékezve, az idei március 14-én Szatmáron 15 000 erdélyi román gyűlt egybe, hogy tiltakozzék a tervezett március 15-i ünnepség ellen, amely sértené a román nép önérzetét. Ilyen ünnepségeket nem engedhetünk meg országunk területén, ezért csak üdvözölni lehet, hogy hasonló tiltakozó nagygyűlések zajlottak le Maros megyében is.

De mindhiába, mert március 15-én Szatmárt mégis elözönlötték a Magyarországról érkezett turisták, hoztak magukkal zászlókat és propagandaanyagot, egyikük pedig fennhangon kijelentette: Erdély soha nem volt a tiétek! Maros megye csendesebb volt, de Erdőszentgyörgyön és Gyulakután kitűzték a magyar zászlót, és megszervezték az őrzését is. A román lakosság több helyen bizonytalanságban és pánikban él; vajon kinek használnak az ilyen nacionalista megnyilvánulások?

- Ziua, 1998. március 15: A PUNR és a Nagy-Románia Párt vezetői követelik a március 15-i ünnepségek betiltását. Georghe Funar felhívta a figyelmet, hogy e napra magyarinvázió van előkészítve, hogy Erdélyt kiszakítsa Románia szívéből, ezért meg kell hiúsítani az RMDSZ minden rendezvényét. Corneliu Vadim Tudor is úgy értesült, hogy a magyarok el akarják csatolni Erdélyt, ezért követeli, hogy a kormányfő látogasson el Hargita, Kovászna és Maros megyébe, felmérni a veszélyt és betiltani minden ünnepi rendezvényt. Vadim Tudor és Gheorghe Funar támogatókra talált Hajdu Győző és Ádám Erzsébet személyében, akik nem osztják a magyar extrémizmus eszméit. Ez abból is kitűnik, hogy az 1848-as forradalom évfordulója tiszteletére rendezett bukaresti ünnepségen a közönséggel együtt énekelték: Noi suntem români...

Barabás István

Új Magyar Szó-2006-03-19

Enyedmúzeumi huzavonák

Elhúzódik a nagyenyedi református egyházkerület tulajdonába tartozó természetrajzi és történelmi múzeum visszaszolgáltatása. Az ügyben Ada Rus városházi szóvivő tegnap az ÚMSZ-nek úgy nyilatkozott: az egyházkerületnek elébb bizonyítania kell a tulajdonjogot. Kováts Krisztián alpolgármester szerint a hivatal nem késlelteti a visszaszolgáltatást, ám Kónya Tibor iskolalelkész elmondta: a kollégium visszaszolgáltatásakor csupán a kultikus célt szolgáló ingóságokról tárgyalhattak.

Kónya lapunknak tegnap jelezte, hogy minden szükséges iratot eljuttattak Bukarestbe, és válaszra várnak. A könyvtár átadása viszonylag simán ment - számolt be Györfi Dénes könyvtáros. A kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatósága rövid idő alatt lereagálta az egyházkerület beadványát. Megtörtént a leltározás és átadás, ám a vonatkozó protokollum aláírása várat magára. A könyvtár 1848-as pusztulása után gróf Mikó Imre, a kollégium akkori főgondnoka 5000 kötetet ajándékozott.

Az egyik gyöngyszeme egy 1474-ből származó, latin nyelvű ősnyomtatvány, melyre 1849-ben Herepey Károly talált rá egy 20 km-re lévő hegyi faluban, ahol fejőszéknek használták. A Bethlen-kastélybéli történelmi múzeumban néhány avar kori leleten kívül szinte semmi sem idézi a hajdani állapotokat. A természetrajziból gróf Mikó Imre éremgyűjteménye hiányzik.

Tamás András

Új Magyar Szó-2006-03-20

Tizenöt év a bukaresti magyarságért

1991 elején Bíró István, az RMDSZ oktatási alelnöke, Lőrinczi Gyula matematikus, egyetemi tanár és Nagy E. József egyetemi adjunktus kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a másfél évszázados bukaresti magyar közművelődési hagyományok folytatásaként intézményt teremtsen. Az alapszabályzat kidolgozása után, március 6-án a Calvineum református egyházközség tanácstermében megválasztották a vezetőséget. Az elnöki tisztséget azóta mindmáig Lőrinczi Gyula tölti be.

"Társaságunkat azért hoztuk létre, hogy az 1989 után nyílt lehetőségeket kihasználva, számba vegyük és közösségbe szervezzük a bukaresti szórványmagyarságot. Erre kötelez itt felnövő gyermekeink jövője, és erre köteleznek azok a hagyományok is, amelyeket az elmúlt kétszáz év folyamán politikai okokból ide menekült, munkavállalás céljából Erdélyből ide települt vagy közéleti szerepvállalásuk okán itt tartózkodó magyarok teremtettek és ápoltak mindmáig" - nyilatkozta lapunknak az elnök.

Az előzményekre való tekintettel, a BPMT az 1857-ben alakult Hunnia Olvasóegylet jogutódjának vallja magát, a társaság jelenleg mintegy ötszáz tagot számlál. Alapszabályzatban lefektetett céljaik közül legnagyobb hangsúlyt a bukaresti magyarság művelődési és tudományos életének fellendítésére, az anyanyelv művelésére, az Ady Endre iskola támogatására fektették.

"Ennél azonban sokkal prózaibb harccal kezdtük: alakulásunk után vissza kellett szereznünk a kommunista rendszerben államosított Petőfi Házat, noha azt a XIX. század derekán a bukaresti magyarok közadakozásból építették, és tulajdonjogukat száz éven át senki nem vitatta el. Nagy segítségünkre volt az RMDSZ vezetősége azzal, hogy parlamenti úton szorgalmazta az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet megszavazását, ennek alapján 1999-ben a Petőfi Ház újból tulajdonunkba került, 2004-ben pedig sikerült a könyvtárát is visszaszereznünk" - számolt be az elnök a társaság munkájáról.

A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője cím alatt eddig két kötet jelent meg, a harmadik, amely 2005-ig hozza el az intézmény történetét, a napokban kerül nyomdába. Tükrözik azt a sokrétű tudományos kutatómunkát is, amelyet a BPMT végez, és amelynek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Berényi Dénes akadémikus javaslatára fölvette a Határon Túli Magyar Tudományos Műhelyek jegyzékébe. A bukaresti és ezen felül az ókirályságbeli magyarság közművelődését és egyházainak történetét Bíró István, Takács Pál, Lőrinczi Gyula, Zágoni Albu Zoltán, Bányai László, Árvay Árpád, Árvay Zsolt, Adorjáni Dezső és Szász Ferenc tanulmányai örökítették meg.

A kutatómunkában szerencsés fordulatot hozott a 2001. év: a BPMT pályázattal elnyerte az Arany János Alapítvány támogatását A bukaresti magyar diaszpóra szellemi élete című programjához. Molnár Szabolcs a Bukaresti Tudományegyetem magyar tanszéke, illetve az ennek folytatásaként beindult hungarológiai oktatás adatait dolgozta fel. Demény Lajos akadémikus levéltári felfedezések alapján új adalékokkal gazdagította a bukaresti református egyház és iskola 1848 előtti történetét.

Lőrinczi Gyula az 1857-ben alakult Bukaresti Magyar Olvasóegylettel kezdődően a közművelődési szerveződéseket mutatja be korabeli jegyzőkönyvek, egyéb dokumentumok alapján, Bántó István, Tapodi Zsuzsanna, Bányai Éva és Szonda Szabolcs sajtótörténeti tanulmányokkal kapcsolódott a kutatói programba.

A bukaresti magyarság, beleértve az itt tanuló vidéki egyetemi hallgatókat is, közvetlen kapcsolatot tart a Petőfi Társasággal ennek közművelődési tevékenysége révén. Az érdeklődők már hírverés nélkül is tudják, hogy a Petőfi Házban melyik nap milyen rendezvény várja őket. Hétfő például a Petőfi Színköré: irodalmi megemlékezések, színielőadások teszik emlékezetessé az esteket; Kováts László, a kör vezetője tavaly az EMKE Szentgyörgyi István díját érdemelte ki.

Baloghy Bibiánna divattervező minden ellenszolgáltatás nélkül készíti a színjátszók és a régizene-együttes jelmezeit. Szerda a tudománynépszerűsítő, nyelvművelő előadások napja, de működik itt komolyzenei klub is Árvay Zsolt vezetésével, ahol rendszeresen fellép az Öllerer Ágnes vezette Lyceum Consort régizene-együttes is. Egy nap az időseknek van fenntartva: klubjuk keretében találkoznak, szükség esetén ingyenes orvosi konzultációban részesülnek. A BPMT Kozma Kiss Tibor ügyvédnek köszönhetően ingyenes jogi tanácsadással is az érdeklődők rendelkezésére áll. Mindemellett, a Társaság magyarországi támogatók segítségével hozzájárult az Ady Endre iskola épületének, berendezésének felújításához.

Barabás István

Új Magyar Szó-2006-03-20

Édesanyám vett nekem kalapot...

Igen, Édesanyám vett nekem kalapot, / Fújja a szél rajta a szalagot…

Útban Erdővidék felé jut eszembe a kedves népdal, s a szalag, amelyet a szél fúj, s ha nem fújja — a dalt átírva —, mi magunk is lobogtatjuk. Március 15-e volt, Nagybaconban — illesse dicséret az ittenieket — nem volt sok zászló ugyan a porták elején, de ami volt, az szép volt, az ünnep fenségességét lobogtatta felénk. Ebben a tisztára pucovált nagyközségben, ahol vannak olyanok is, akik az ódon házak építészeti szépségét is megbecsülik, felújításkor is érvényt szereznek ennek, ó, de szépek a piros-fehér-zöld lobogók. Volt itt stilizált székely zászló is, és volt román lobogó is a hivatali épületeken, mert oda az is dukál.

Bibarcfalván a falu templomos, paplakos főterén lobogott a zászló. A hősök emlékművét nagyméretű lobogók díszítették. A hózápor kicsit eltolta a színarányokat a fehér felé, de ez nem ártott az ünnepélyességnek. Sőt!

Barót felé utolértük a huszárokat, megálltunk, fotóztuk őket, s cseppet sem csodálkoztam azon, hogy 1848-ban a honvédtoborzás egyik legfontosabb „kelléke” a díszes katonaöltözet volt (és a zene), mert csak átvitt értelemben érvényes az a mondás, hogy nem a ruha teszi az embert. Igenis, a ruha is „teszi”, s az a szerencsés, ha a belső szépség és érték a külcsínnel társul. És milyen mértékben érvényes ez a lányokra, asszonyokra. Elnéztem a Diákdombon az egyesített baróti kórusokat, amint az életkor szerinti tagolódáshoz is igazodó székely ruhás lányok-asszonyok ünnepélyesen üde színfoltja áttöri a mifelénk késlekedő tavasz miatt még szürke csontváz fák ágazatának rácsát, s az oszlopként álló férfiak zekéje, harisnyája, másoknak a csizmás, sötét színű ünneplője távolról a kép egészét egybefogó keretként fest.

A véczeri emlékműhöz és az emlékkopjához nt. Nagy Károly református esperes rendelt Köpecről egy székely ruhás dalcsoportot, mely gyönyörű énekeivel és az alkalomhoz illő műsorszámai mellett a szürkébe borított tájra, a kivert szemű emlékmű szomorú ábrázata mellé a szépséget, a fennköltséget, a tavaszt varázsolta.

Erdővidéki utunk egy-egy stációján bele-belekukkintottunk a tévéközvetítésekbe is. Kézdivásárhely és Székelyudvarhely székely szín- és formakavalkádját én a brazil karneválok pompájáért sem cserélném el...

A két város ünnepi színvilága még közelebb hozta hozzám azt a gondolatot, amely ez alkalommal mindkét helyen — és mindenhol — nyomatékosan hangot kapott: alapvető ügyeinkben, autonómia, egyetem dolgában egyeknek kell lennünk, bárhol is gyűlünk vagy nem gyűlünk össze.

S aztán a budai Tabán ünneplő összképe arról is meggyőzött, hogy a szín-, forma- és gondolatvilág azonos lehet — lényegét tekintve azonosnak kell lennie — a Kárpát-medence egészében, amely éppen azért szép, mert egységessége az árnyalatok összességéből adódik.

Persze, nekem inkább imponált volna, ha falvainkon is több lenne a zászló, ha az ünneplők sokaságának hajtókáján is ott pompázna a kokárda, a forradalomnak és szabadságharcnak ez az azonosító jelvénye, anyajegyes szülötte.

És fontosak a szalagok, a pántlikák zászlón, lószerszámon, szekéren, ágyún és fapuskacsövön.

Ezt a rossz emlékű diktatúra idején a hatalmat bitorolva gyakorlók annyira tudták, hogy volt eset rá, amikor farsangolás alkalmával a lovak sörényének sokféle szalagdíszéből kiválogatták és kitépték a fehéret és a zöldet, mert ezeket esetleg a bohókás vagy haragos szél egybefúhatta volna a pirossal.

Észak-Amerikában Bika Juli mesélte, hogy amikor ők New Orleans mellől, Árpádhonból hazalátogatnak Magyarországra, az anyanyelvüket már teljes mértékben angolra váltó, de erős magyar tudatú magyarok annyi piros-fehér-zöld szalag vásárlását bízzák rájuk, hogy visszaúton csomagjaik tartalmának nagy részét ez képezi.

Március 15-én néhány községben-faluban volt azért olyan érzésünk, hogy ott is elkelne egy-két szalagtekercs, amelyből aztán pántlika, kokárda, a női kebleken férfiszemet körbeszalajtó szalag készülne.

Sylvester Lajos

Háromszék

http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=16388 - 2006-03-18 - 08:22:05

Számok és magyar érzések Amerikában 1.

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint az Egyesült Államokban 1 398 724 amerikai állampolgár vallotta magát magyar származásúnak. Közülük 117 943-an otthon, családjuk körében rendszeresen használják anyanyelvüket. Ebből a rétegből számosan kísérik figyelemmel a Kárpát-medencei magyarság sorsának alakulását, a kulturális, tudományos eseményeket és az emberi jogokkal összefüggő kérdéseket. A közelmúltban Kormos Valéria a Magyar Nemzet riportereként New York és Ohio államban ezeknek az aktív, nyitott szellemiségű közösségeknek a munkájával ismerkedhetett meg. Terjedelmes beszámolójából szemelvényeket válogatva idézzük azonnal a szerző megállapítását, miszerint az amerikai magyarság világnézetét, társadalmi pozícióját tekintve igen rétegzett. Mégis figyelemre méltó az üzenete. Évtizedek óta azt tapasztalják az amerikai diaszpórában élő mai ötven-hatvan évesek, hogy bár gyermekeikbe tudatosan plántálták a magyar szellemiséget is, mégis szinte ellenállhatatlan asszimilációs hatást fejt ki rájuk a társadalmi környezet. A szülők és a magyar közösségek erőfeszítéseinek köszönhetően a mai huszonéveseket még nem kell félteni a teljes beolvadástól. Ám minden jel arra mutat, hogy utódaiknál más lesz a helyzet. Pedig az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államokban felértékelődött az eredet, mondhatni, divat lett a nemzeti hovatartozás személyes és csoportos vállalása. Az is lényeges szempont, hogy a magyarságukat fontos értéknek tartó, kultúránkra, történelmünkre büszke férfiak és nők már a tengerentúlon születtek, vagy egészen kisgyerekként érkeztek Amerika földjére. Az államszövetség különböző pontjain élnek, lakóhelyüket többnyire jelentős földrajzi távolságok választják el egymástól. De ez nem akadály számukra, ha közösségeik fenntartásáról és az óhazának nyújtandó segítségről van szó.

Azok az emberek, akikkel Clevelandben, Buffalóban, Zaleskiben és Washingtonban találkoztam, a szellemi és érzelmi építkezés lehetőségét látják a kettős kötődésben és a kettős állampolgárságban. Derűlátásukat az a belső szabadság adja, amely a nehézségek leküzdéséből, a másokért való önzetlen cselekvésből fakad.

Sajnálatos viszont, hogy nincs pontos képünk az Államokban aktív munkát végző amerikai magyar szervezetekről. Az MTI adatbankjában egy régebbi összesítés 433-at sorol fel a legváltozatosabb tevékenységekkel. Ezek az egyházi közösségektől a baráti körökön, a kulturális alapítványokon át a cserkészcsapatokig, a közéleti fórumokig terjednek. A tagság létszáma igen eltérő: vannak egyleti vagy klubszerű formát választó társaságok, a legnagyobb szervezet a húszezer főt összefogó Amerikai Magyar Koalíció.

A Connecticut államban élő Papp László építész egyéb közéleti tevékenysége mellett az amerikai diaszpóra szervezeteit is igyekezett feltérképezni. Egyik munkájában 285 magyar egyesületet, szervezetet és 127 különböző felekezeti templomot említ. Ezenfelül 21 magyar iskoláról, 23 cserkészcsapatról számol be. Az írott sajtót 41 magyar újság és folyóirat képviseli, kilenc rádióállomás és hét televíziós csatorna működik. (Ezek 1996-os és 1998-as adatok. Frissebbek egyelőre nincsenek.) Az elektronikus kiadványokról, a szervezetek honlapjairól sincs hiteles összesítés. Az egyik legismertebb elektronikus újság, a Nyugati Hírlevél viszont ezer helyszínre jut el.

Clevelandnek a várost körülvevő zöldövezeti negyedeivel együtt 500 ezer lakosa van, a magyarok száma jelentős: 106 420. A helyszín történelmünk szempontjából is szimbolikus, ide érkezett meg 1852-ben Kossuth Lajos, és szobra ma is méltó helyen áll. Az 1880-as évek óta több hullámban érkeztek magyar bevándorlók. Itt jött létre az első független amerikai magyar újság, alakult 1891-ben református közösség, majd épült fel a temploma. A gyülekezet ma is erős. Az itt megtelepedő magyarok iskolákat hoztak létre, vállalatokat alapítottak. Ahogy bóklászunk az üres utcákon, olykor még szemünkbe ötlenek a kopottas, magyar betűs feliratok, cégtáblák nyomai.

Egyik sarkon még kitart a pékség, ahol ízes erdélyi szavakkal üdvözöl bennünket a tulajdonos felesége. Áll a tekintélyes méretű Szent Erzsébet katolikus templom is. Erről a helyről indult az a civil kezdeményezés, amelynek köszönhetően létrejött az itteni magyarság jelentős szellemi műhelye.

Kormos Valéria, Magyar Szó

http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=16398 - 2006-03-19 - 12:42:45

Üzenet Tőkés László dolgozószobájába – a csukott ablakon át!

Megdöbbenéssel tapasztalta szombaton délben Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, hogy míg két órát nem volt otthon, valaki betörte dolgozószobájának ablakát. „Háromnegyed tizenkettő körül értem haza, és egyből az irodámba mentem. Üvegcserepek voltak a földön, a duplaablakot zúzták be egy jókora kővel. Szerencsére egyik gyermekem sem tartózkodott a szobában” – mondta a püspök. Azonnal értesítette a rendőrséget és a sajtót. A járőrautó pár percen belül a helyszínre érkezett.

A két járőr – miután megnézte, mi történt – hívta a nyomrögzítőket. A járőrök azonnal felfogták, itt nem egyszerű betörési kísérletről vagy gyerekcsínyről van szó. Egyikük még azt is mondta: „jaj nekünk, váradiaknak, ha nálunk is kezdődik az etnikai háborúskodás". - A napnál is világosabb, hogy nem véletlenül törték be az ablakot. Csak üzenetnek szánták, de akár tragikus vége is lehetett volna a történetnek, mert ha ez az éles betondarab valakit fejbe talál, annak vége! – mondta a Reggel munkatársának a rendőr.

A püspök tíz óra után ment el otthonról, felesége pedig tizenegykor. Addig még minden rendben volt. A gyerekek a másik szobában aludtak, nem hallottak semmit. Tőkés László szerint az esetnek biztosan köze van az országos és a helyi sajtóban a közelmúltban megjelent uszító propagandához, hiszen sokan nem nézik jó szemmel az ő autonómiatörekvéseit. A rendőröknek azt is elmondta, hogy nem egyszer fordult elő, hogy éjszaka többen összegyűltek a háza előtt, és kiabáltak, szidalmazták, káromkodtak, de ezeknek soha nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Egyszer még ki is ment a kapu elé, de akkor a garázdálkodók elszaladtak. Mostanáig nem fajult tettlegességig a „népharag”. Utoljára 1989 decemberében, Temesváron törték be a parókia ablakát, s a két eset hasonlósága, hogy akkor is olyan betondarabot használtak, amely rücskös, tehát nem valószínű, hogy rajta marad az ujjlenyomat. Ennek ellenére a bűnügyi nyomrögzítő bevitte a laboratóriumba a jókora tenyérnyi követ, hátha mégis találnak rajta valami használható nyomot.

Tőkés László ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, a rendőrök rögzítették a püspök és felesége vallomását, majd megírták a jegyzőkönyvet. Mivel az eset fényes nappal történt, az Ezredévi emléktéren (Piata Libertatii), ahol általában sokan járnak, feltételezhető, hogy valaki láthatta az elkövetőt. Akár éppen arra járó autóból is észrevehette, vagy olyan, aki a Körös parton sétált abban az időben. A rendőrség arra kéri a lakosságot, ha valami gyanúsat látott szombaton 10–12 óra között a környéken, jelezze azt. A püspök arra kérte a járőröket, hogy gyakrabban kerüljenek a háza felé, mert félti a családja testi épségét.

Both Abigél, Reggel

http://www.erdely.ma/hirek.php?id=16401 - 2006-03-19 - 19:29:04

Hogyan tovább az autonómiáért?

Ritka, mint a fehér holló az olyan magyar, aki ma már nem autonomista. Az is elmondható, hogy ilyetén törekvésükben nekünk dolgozik az Idő; csak azt ne várjuk tőle, hogy sült galambot hullasson az asztalunkra. Közhely már ez is, senki nem vitatja. Annál gyakrabban támad nagy zsivaj és lárma az erdélyi magyarság egysége és eszmei-politikai változatossága, egymásnak feszülő stratégiák értelme, haszna, jogossága körül.

Erről most csak annyit, hogy: nem erő, ha ahány fej, annyi platform, párt, és szövetség stb. - de az sem erő, ha minden fej csupán kottafej valamely párt, szövetség stb. indulójában. Ide kívánkozó gondolat, hogy ma már nem puszta vágyunk a határok fölött szabadon alakuló magyar integráció, ám arra is fel kell figyelnünk, hogy világnézeti, jobboldali eszmék tekintetében az erdélyi valóság jórészt travesztiája a magyarországinak.

Ez egyik súlyos oka az autonómia dolgában tapasztalható megtorpanásoknak is. Ám ennél súlyosabb tényező a román társadalomban elő-ható paranoiás nacionalizmus; az a retrográd erő, amely évszázados súlyos örökség, és magának a többségi nemzetnek is ólomsúlyú kolonca az „európaiság” felé irányuló törekvéseiben. Ezért gondolom, hogy a meggondolatlan cselekvés helyett a meggondolt cselekvések egységében, parlamenti küzdelem útján vívhatjuk ki az autonómiát.

Sütő András

Új magyar szó

Erdély Ma - http://erdely.ma/autonomia.php?id=16432 - [ 2006-03-21 - 09:35:23 ]

Mi újság Maksán

Nem mond le, nem mondhat le a helyi tanács, az önkormányzat a község területén levő Besenyői-tó tulajdonjogáról. Sokadszor ismétlik már ezt az óhajukat törvényes módon, küzdelmükkel a megyei tanács is egyetért, és segíti őket — tájékoztatott Oláh Badi Álmos polgármester. Elkészült már egy újabb kormányhatározat tervezete, mely a bukaresti illetékes fórum jóváhagyását várja.

Soha nem fogyunk ki a gondokból — mondták a maksaiak: most iskolánk felső tagozatát veszélyezteti a küszöbön levő kvótarendszerű törvény, mert ami a létszámot illeti, Páké nem üti Barátost. Nyolcvannégy tanulója van a gimnáziumi tagozatnak, de egyetértenek abban, hogy a tagozatot meg kell tartani. Elvben már a községi tanács is rábólintott a jogos törekvésre, s miként azt elmondták, készek lennének más, szomszédos településről is iskolásokat hozni, hogy a törvényes kereteknek megfeleljenek.

Sikerrel tartották meg az egyetemes imahetet. Ökumenikus jelleget kölcsönzött ennek az is, hogy baptista lelkipásztor is hirdetett igét. A református egyháznak egyébként mindig akad anyagi gondja. Ha az időjárás megfelelő lesz, be szeretnék fejezni a gyászkocsi számára épült kocsiszínt.

Nem feledik az idei március 15-i ünnepséget a maksaiak. Ágyúval vonultak az eresztevényi Gábor Áron-síremlékig, ahol a helybeliek és a kézdivásárhelyi Nagy Mózes líceum diákjai szép műsort mutattak be. Nem hiányzott a rétyi fúvósok hagyományos zenéje. Ünnepi ige alapján mondott beszédet t. Barabás Berta sepsibesenyői református lelkész.

(kisgyörgy)

Háromszék - 2006-03-21

Szabó Dezső Egyesület

ÖSSZEJÖVETELT TART A SZABÓ DEZSŐ EGYESÜLET március 23-án, csütörtökön du. 5 órától a Református Kollégium dísztermében (Farkas u. 16.). A rendezvényen Somogyi Botond lelkész-újságíró Szabó Dezső egyházlátása és Kolozsvári József mérnök Szabó Dezső alma matere a Kolozsvári Református Kollégium címmel tart előadást. Közreműködik Várvári Gabriella operaénekes.

Szabadság - 2006-03-22

Aranyosgyéres - Kettős ünnep: március 15 és névnapok

Március 15-ét ünnepelték és a Sándor, József és Benedek névnapok tiszteletére rendeztek nagyszabású bált a hét végén Aranyosgyéresen.

A rendezvényen több mint 300 vendég vett részt, a volt Sodronyipar Művek étterme zsúfolásig megtelt.

A március 15-i megemlékezés alkalmával jelen volt László Attila, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke és Molnos Lajos.

Schmidt Jenő

Szabadság - 2006-03-21

Húsz református lelkész egy családban

Beszélgetés Péterfy László Magyar Művészetért-díjas szobrászművésszel Maros széki székely családból származom, ahol a székely lófőnek két lehetőség adatott, vagy maradt a birtokon és katona lett, vagy tanult és lelkésznek, orvosnak, ügyvédnek vagy tanárnak ment. Családom az 1560-as évektől protestáns. Kibéd, ahonnan származunk, ma is tiszta református falu. Zsigmond király egyik hadvezére 1419-ből volt a családunk első ismert tagja, aki ekkor kapta a nemesi címert – nyilatkozta az Erdélyi Naplónak Péterfy László szobrász, akivel a budapesti Vármegye Galériában találkoztam. A jeles művész idén tölti 70. életévét.

– Különleges csontplasztikái láthatók a Vármegye Galériában Budapesten. Hogyan, milyen körülmények között születtek ezek az alkotások?

– A művek valóban sajátságos anyagból készültek. Nem tudom, készített-e valaki csontplasztikákat az utóbbi évtizedekben. Minél inkább visszahaladunk az időben, a csont fontos nyersanyagnak számított: az ősember legfontosabb eszközei, szerszámai és műalkotásai csontból készültek. Jómagam nem azért fordultam a csont irányába, mert ősi tradíciókat szerettem volna folytatni, hanem az utóbbi évtizedekben több köztéri munkát készítettem. A nagyléptékű művek sok időt és energiát vesznek el az alkotótól, ebbe az ember időnként belefárad. Nos, ezek a kisplasztikák akkor készültek, amikor belefáradtam ezekbe a munkákba, és valami olyasmit kerestem, ahol felszabadulhattam, és azt végezhettem, amihez kedvem van.

Sorsom szerencsés módon alakult, egy erdő mellett lakom Visegrádon. Ha kilépek a kertemből, tíz lépésre kezdődik egy nagy erdő, mely tíz kilométerekre elvihet. Magam naponta sétálok az erdőben, vagy gombászok, gyermekkorom óta vonz az érintetlen táj. Az erdő – Istennek hála – mintha még érintetlen lenne. Ezeken a sétákon, ahol kis patak is folydogál, találtam rég elhullott állatcsontokra, melyeket az idő vasfoga megrágott. Különböző rágcsálók, az eső, szél és fagy munkálták, majd a meredek hegyoldalon kövekkel együtt begörögtek a patakba. Ezek a csontok különleges formációt vettek fel, már nem hasonlítanak az eredeti lapockához, medencecsonthoz, combcsonthoz vagy koponyacsonthoz…

– Bocsánat, hogy szavába vágok. Ezek a csontok ott hevernek az úton? Épp csak le kell hajolnia értük?

– Így van. Az erdőben sok állat elhull, több haláltusájának magam is szemtanúja voltam. Egy szarvastehén – évekkel ezelőtt – szinte előttem múlt ki. Később kíváncsiságból naponta arra mentem és figyeltem, hogy vette vissza a természet a hatalmas állatot. – Nem vitte el senki a tetemét?

– Nem. De jöttek rókák, különféle rágcsálók és madarak. Mire az ősz beköszöntött – az elmúlás nyár közepén történhetett –, már csak a lekopaszított csontjai maradtak, rákövetkező tavasszal pedig már semmi nem volt a helyén. A meredek hegyoldalon a csontok lefelé indultak, be a patakmederbe. A természet így munkálkodik, én csak folytatom ezt a kisplasztikákon.

– Csodálatos metamorfózis.

– Igen, így formálódik a természet. Az Isten megteremtette az állat és ember között lévő gyönyörű organizmust, a csodálatosan kiformált szerkezetével, mely ha a földbe kerül, a természet továbbalakítja. A művész csak folytatja a faragást ezeken a természeti csodákon. Így jöttek létre a kiállított szobrocskák, melyeknek nincs címe, mindenki kitalálhatja.

– Minden csontot így talált az erdő közepén?

– Nem egészen. Mert hiányoztak bizonyos formák. Például a szarvas alsó állkapcsa gyönyörű, egészen különleges forma. Ezért megkerestem néhány vadász barátomat Visegrádon, és kiderült, ez az anyag korlátlan mennyiségben áll rendelkezésemre. Ugyanis a trófeák kifőzésekor csak az agykoponyát és az agancsokat őrzik meg. Az alsó állkapcsokat, ha nem is dobják el, de külön rakják. Így aztán vadász barátaim gyűjtögetik nekem ezeket a csontokat.

– Hány év termése látható a Vármegye Galériában?

– Két-három év munkája. Körülbelül 30-40 kisplasztikát készítettem.

– Mint ismeretes, művész úr Erdélyből származik. Kérem, beszéljen erdélyi gyökereiről!

– A Hargita lábainál, kis falucskában, Nyárádselyén születtem, a régi Maros szék legszélső falujában, ott gyermekeskedtem is. Szülőapám református lelkész volt, sőt nemcsak ő, hanem nagyapám, dédapám és ükapám is református lelkészként szolgáltak. Kibédről származik a család, a Péterfy família a XVI. század végétől mintegy húsz református lelkészt adott Erdélynek.

– S ha jól tudom, családjában katonák is harcoltak az anyaföldért.

– Igen. Mint lófő székely család, kötelezően katonacsalád voltunk. Az évszázadok során sokan nevezetes csatatereken áldozták életüket. Az első számon tartott ősöm Zsigmond király korában harcolt, s mint a csapat egyik vezére a balkáni török háborúban vett részt. A korabeli történészfeljegyzések is leírják, hogy egy Ikacsi nevű török hívta ki párbajra, sikeresen legyőzte, ezért kapta Zsigmondtól a címert és nemességet, holott mint székelynek ez a különállás amúgy is járt. Minden székely ugyanolyan jogokat élvezett, mint egy nemes, vagyis a magyar osztályok között a nemesség.

– Ha jól tudom, ön is pap akart lenni.

– Az kellett volna legyek a hagyományok szerint. Meg a dolgok természetes rendje szerint is. Ugyanis a református oktatási intézményekben, mint például a nagyenyedi, a kolozsvári vagy a marosvásárhelyi Református Kollégium, a lelkész fia ingyen tanulhatott.

– Nagy lehetőség.

– Óriási könnyebbség. Apai nagyapáméknál tíz gyermek született, a fiúk mind papok lettek, illetve ha valaki nem végezte el a teológiát, tanáremberré vált. Ha a világ maradt volna a II. világháború után ugyanúgy, mint azelőtt, vagy esetleg nincs is II. világháború, nagy valószínűséggel én is a teológia irányába fordultam volna. S ha a velem született képesség vagy tehetség mindenáron felszínre akart volna törni, feltehetően festő is lettem volna, mint jó néhány református lelkész. Legnevezetesebb közülük Grúzda János református lelkész és kiváló festőművész.

– Mit örökölt pap elődeitől? Ha nem is lett pap, génjeiben bizonyára hordoz valamit.

– Az érzékenységet, az empátia készségét biztosan. Szóban könnyedén fogalmazok, ezt is pap elődeimtől örökölhettem. Továbbá fogékonyságot a természetfölötti világ iránt, mely túlmutat a mindennapok és a kézzelfogható világ keretein.

– Miért hagyta el Erdélyt?

– A Főiskolát festő szakon végeztem Kolozsváron, majd Marosvásárhelyre kerültem, ott tanítottam néhány évet. Ott ismerkedtem meg későbbi feleségemmel is.

– Ne titkoljuk el, felesége Jékely Zoltán költő leánya.

– Igen. Jómagam nem akartam áttelepülni, de őt nem engedték, hogy román állampolgár lehessen, pedig jött volna utánam Marosvásárhelyre. Miatta települtem át Magyarországra 1966-ban, s ennek immár 40 esztendeje.

– Hogy emlékszik vissza Jékely Zoltánra? Ki őrzi a Jékely-Áprily hagyatékot?

– Nagyszerű embernek ismertem meg mindkettőjüket. A költészetről ritkán esett szó. Jékely Zoltán nem szeretett szerepelni, még családban sem. A hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeumban helyeztük el. Feleségem rendszerezte levelezését, a kéziratokat, megmaradt verseit. Több rajzot, szobrot készítettem Jékely Zoltánról és Áprily Lajosról. Áprilyt korábbról ismertem, egyszer meg is látogattuk, ám akkor még nem tudtam, hogy unokája egyszer a feleségem lesz. Az egyik róla készült rajzot tavaly a szentendrei Református Gimnáziumnak ajándékoztam.

– Sikeres művész lett Magyarországon, több köztéri szobra áll Budapesten, Sárospatakon, Pakson, Piliscsabán. Makovecz Imrével több esetben együtt dolgozott…

– Ha pontosítani akarok, nem lettem rögtön sikeres művész. Nem így kezdődött… Szerencsésnek mondhatom magam, mert Budapesten élt anyám bátyja, Dabóczi Mihály szobrászművész, akinek a Várbazárban volt műterme. Pár évig mellette dolgozhattam. Ha jól emlékszem, Varga Imre szobrász ajánlására kaptam az első köztéri szobormegbízást Siófokra, a Szívkórházba kellett plasztikát készítenem. Akkor még érvényben volt egy nagyszerű rendelkezés, miszerint minden állami beruházás 2 ezrelékét képzőművészeti alkotásra lehetett fordítani. Ez csodálatos megoldást jelentett a művészeknek is. Amikor felépült a Szívkórház, költségének két ezrelékéből elkészülhetett egy szobor. Közben tanítottam a Kálvin téri Művészeti Gimnáziumban, és már a hatvanas években a népművészeti tevékenységekben vállaltam szerepet. Bánszky Pál és Karsai Zsigmond – kiváló festőművész, egyben nagyszerű néptáncos – kértek meg arra, hogy időnként itt-ott az országban vállaljak fafaragással kapcsolatos oktatómunkát. Népművészeti fafaragó szakköröket szerveztem, vezettem. Legjelentősebb eredménynek mondható a velemi alkotóház, a fafaragó, illetve népművészeti táborok megszervezése. De találkoztunk olykor Tokajban, Győrben vagy épp Debrecenben.

– Mikor ismerkedett meg Makovecz Imrével?

– A hetvenes évek elején a Népművelési Intézet Tokajban szervezett népművészeti tábort, pontosabban ifjú népművészeknek írtak ki pályázatot 1972-ben, s a legkülönbözőbb műfajokra szólt: a néptánctól a hangszeres muzsikán keresztül, a szövés-fonás, kerámia, faragás műfajra. Azoknak a fiataloknak, akik ifjú népművészi díjat nyertek, nyári tábort szerveztek Tokajban. Mintegy negyven nagyszerű fiatal gyűlt össze, a Sebő együttes tagjai is e tájt indultak. Ezekben a táborokban tanított például Csete György vagy jómagam, Makovecz Imre pedig előadást tartott. De részt vett a fafaragó-költő Buda Ferenc is a táborban. A tokaji pincében esténként találkoztunk az Írótábor résztvevőivel. Nagy László is sokszor ott faragott. Csodálatos emberek, és hihetetlen hangulat jött létre ezeken a találkozókon, teljesen spontán módon.

– Hol állnak közös munkái Makovecz Imrével?

– Az első a sárospataki Művelődési Ház, ott Imre Samu Géza szobrászt és engem kért fel, tervezzünk valamit a Művelődési Ház elé. Később Imrét gyakran hívtam meg a velemi táborba előadásokra. Majd mikor ő Visegrádra került és a Visegrádi Erdészet megbízásából megtervezte a Visegrádi Szabadidő Parkot, ismét ő kért fel, hogy készítsek oda játszóteret. Terveztem egy sorozat játékot, nagyméretű szabadtéri fajátékokat, ezeket az ország különböző fafaragó szakköreiből meghívott faragókkal készítettük el, majd ennek nyomán ötven-hatvan játszótér épült az országban. Budapesten is több játszótér készült…

– Hol áll az a templom, ahol az angyalkák felülről néznek be az oltárra?

– Első a siófoki evangélikus templom, oda egy Krisztus-szobrot faragtam, majd következett a paksi római katolikus templom. Oda két angyalfigurát készítettem fából, bent a templomban pedig Krisztus-szobor áll két angyallal. Győrben a Bencés Gimnázium tetőterében egy kápolnát tervezett Makovecz Imre, oda készítettem vörösréz lemezből két angyalfigurát, ezek valóban a tetőablakon keresztül néznek be az oltárra. (A csíkszeredai templom is hasonló tervek alapján készült. A szerk.) Legutóbb a Piliscsabai Katolikus Egyetem főépülete előtt került három oszlopra szobor. Egyik közülük a Szent István-szobrom.

– Ön készíti a Bethlen Gábor-díjak plakettjét minden esztendőben.

– A szobrász tevékenysége sokrétű. Téli hónapokban az ember szívesen melegszik a műterem egyik sarkában, kisebb munkákkal foglalatoskodván. Így készítettem a Kós Károly- és Bethlen Gábor-érmet, minden különösebb megbízás nélkül. Talán 1992-ben tarthattak egy Bethlen Gáborról szóló kiállítást a Budai Várban, s ezen a kiállításon meglátta az érmet a Bethlen Alapítvány egyik kuratóriumi tagja, s megkeresett, elvállalnám-e a Bethlen-díjhoz szükséges érmek készítését? Attól kezdve minden évben én készítem a Bethlen-díjakhoz a plakettet.

– Politikai indíttatású szobrokat is készített.

– Valóban. Én készítettem az első 1956-os emlékművet Budapesten, Kispest önkormányzatának megbízásából. Ez a szobor Kispesten áll. Jelképes alkotás: egy fektetett hasáb, mely az aranymetszés szabálya szerint megtört, kettétört, s ebből a kőből nő ki egy gyökerező fa. A fa törzsét levágták, egyik ága mégis kihajt. Ezt a tervemet Kós Károly-szobrom talapzatának szántam. A Kós-szobor Kispesten, a Wekerle telepen látható. Ehhez a szoborhoz több tervet készítettem, a talapzatról is, mely ott állt a műtermemben, amikor a kispestiek megkerestek. Beszélgetés közben észrevették ezt a tervet a polcon, rámutattak, hogy ők ezt kérik.

A Politikai Elítéltek Közösségének vezetője, vitéz Fehérváry István a kilencvenes évek vége felé keresett meg azzal a kéréssel, szeretnének egy emlékművet elhelyezni az 1945 és 1956 között politikai okokból kivégzettek számára. A kommunista rendszer gyilkosai ma is meghatározói a politikai életnek, pedig miattuk pusztult el több ezer ember, többségük teljesen ártatlanul. Ennek a szobornak nehezen találtunk helyszínt. Mivel épp a Horn-kormány volt hatalmon, az illetékesek nem lelkesedtek az emlékmű hallatán. Végül is a Petőfi híd budai hídfőjénél, ahol épült az Egyetem új szárnya, egy gazdátlan területen kaptunk helyet. Az emlékmű azonban ma sem áll hivatalosan, ugyanis nem engedték, hogy felvéssük rá a 360 nevet.

– Fel tudná-e idézni életének egyik legnehezebb pillanatát?

– Talán 1956 ősze Kolozsváron a Főiskolán. Amikor szorult helyzetbe kerültünk. Negyedéves főiskolás voltam, s a mi évfolyamunk szervezte a kolozsvári diákmegmozdulást, még nem tudván, mi történik közben Magyarországon. Október 22-én estére Mátyás király szülőházába, a Lovagterembe, a Képzőművészeti Főiskola tantermeinek helyszínére hívtuk össze a kolozsvári egyetemistákat, én is részt vettem a szervezésben. De óriási szerencsémre az előző napokban haza kellett utaznom, mert lejárt az úgynevezett buletinem (személyi igazolvány). Mivel szüleim közel laktak, néhány napra otthon maradtam. Október 22-én tértem vissza Kolozsvárra, amikor a Securitate már elvitte a barátaimat, osztálytársaimat, akikkel együtt szervezkedtünk. Kiderült, már napokkal korábban követték és figyelték a társaság tagjait. Mindennap vártam, hogy jönnek értem is. Nem tudtam, hogy a megfigyeltek között vagyok-e vagy sem. Később kihallgatásra elvittek néhány napra, de a tárgyalásra nem hívtak be.

– Életének legboldogabb pillanata?

– Amikor megszülettek a gyermekeim. Ilyen boldog pillanatban háromszor lehetett részem. Fiam ma már egyetemi tanár, a Miskolci Egyetemen tanít, József Attila-díjas prózaíró. Barátaimnak szoktam mondani viccesen: írói hajlamát bizonyíthatóan tőlem örökölte, mert nekem semmi nem maradt. Borbála lányom színésznő, a Kréta Kör Színház tagja. Kisebbik lányom olasz szakon végzett az egyetemen, most magyar irodalom szakon tanul.

– Jár-e haza Erdélybe?

– Hogyne. Édesanyám, húgaim és rokonaim ott élnek. Édesapám tavaly halt meg, Isten hosszú életet adott neki, 96 évesen hunyt el. Édesanyám is jóval 90 fölött van. Évente többször, rendszeresen hazajárok.

Frigyesy Ágnes

Erdélyi Napló - 2006-03-21

A látvány kimerevített nyugalma

A fenti címmel Fekete Márton munkáiból nyílik fotókiállítás a megyeszékhelyi református esperesi hivatal Bernády tér 3. szám alatti termében. A megnyitóra 2006. március 25-én, szombaton kerül sor, 13 órakor.

Népújság - 2006-03-23

Az első internetes irodalmi vetélkedőről

„Egy másért” címmel Romániában elsőként szervezett internetes irodalmi vetélkedőt Illyés Izabella, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium magyar szakos tanára. A hatrészes verseny – mely Kosztolányi munkásságát elemezte – első 4 fordulójában a diákok interneten kapták a kérdéseket, illetve küldték vissza válaszaikat.

Az ötödik fordulót március 11-én és 12-én Keresztúron tartották, ekkor a fiatalok csoportosan vetélkedtek, a versenybizottság tagjai Fodor Dóra, az oktatási minisztérium magyar nyelv és irodalom tanításáért felelős szaktanfelügyelője, Káli Szilárd, Hargita megye szaktanfelügyelője, Lőrincz György író és Fodor Hedviga, az iskola egykori diákja voltak. Első feladatként a csoportoknak egy-egy Kosztolányi-mementót kellett készíteniük és bemutatniuk. Az ismertetés után több játékos feladatot kellett megoldaniuk, többek közt műfordítást magyarról magyarra, továbbá volt anagrammajáték és activity is.

Mivel ez volt az első ilyen témájú internetes verseny, több szakember is véleményezte. Fodor Dóra, aki jövőt lát ebben a vetélkedőben, úgy gondolja, a verseny az irodalom játékos megközelítéséről szól. Tóth Tamás, a sárospataki Árpád Vitéz Gimnázium igazgatója szerint ez a verseny egy újszerű kezdeményezés, Magyarországon nincs még hasonló, ezért iskolájuk továbbra is részt vesz benne, ha kell, szervezőként is. Lőrincz György helyesnek tartja, hogy ilyen szellemes író életművét tűzték ki versenytémául... Káli Szilárd szaktanfelügyelő véleménye az, hogy a megmérettetés színvonalas volt, mert a gyermekek nagyon jól fel voltak készülve, ügyesek és kreatívak voltak. Sándor Judit, a székelyudvarhelyi református gimnázium magyar szakos tanára azt tapasztalta, hogy a vetélkedő olyan gyermekekben is felkeltette az olvasási vágyat, akik nem a legjobb tanulók, nem versenyző típusok, de érdekesnek találták a kérdéseket. „Tanítványaim lelkesen készültek, és amit elértek, azt saját munkájukkal, tanáraik segítsége nélkül érték el” – mondta Huszár Magdolna, az udvarhelyi Eötvös József Szakközépiskola magyar szakos tanára.

A Keresztúron megtartott versenyszakasz befejezésekor ismertették az utolsó szakasz esszétémáját, melynek címe: Az én Kosztolányim. Illyés Izabella úgy látta, hogy a diákok nagyon jól érezték magukat. A tanárnő nem zárkózik el attól, hogy a vetélkedő vándorversennyé alakuljon, ami azt jelentené, hogy az V. szakaszt minden évben más iskolában tartanák meg. A sárospatakiak vállalták is, hogy e szakaszt jövőre ők szervezik meg.

László Miklós

Udvarhelyi Híradó - 2006-03-23

Március 21. – erdélyi forradalmi hangulat

1848. március 21– 2006. március 21. Százötvennyolc év után semmi sem történt ezen a napon, legalábbis semmi abból, ami azon a hajdani március 21-én itt, Erdélyben. Dr. Buzogány Dezső előadása az 1848–49-es események március 15-i erdélyi vonatkozását célozta meg a Revisz CA által szervezett akadémiai esten. A rendezvényre mintegy 20 érdeklődő jött el. Az Erdélyi Református Egyházkerület levéltári anyagából dolgozott fel és közölt adatokat dr. Buzogány Dezső, amelyeket, elmondása szerint még senki sem ismert, illetve nem tárt fel eddig.

Az előadás során fény derült arra, hogy valójában ami Magyarországon március 15-e, az itt Erdélyben március 21. A lényeg ott is, itt is, ugyanaz volt. A kolozsvári ellenzék törekvése Magyarország és Erdély egysége, valamint a sajtószabadság. Kolozsváron hamar elharapódzik a forradalmi hangulat, fáklyás felvonulásokká alakul. A felvonulások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és másutt is elkezdődnek. Érdekes részleteket hallottunk arról, hogyan érintette a forradalom az oktatást. A főkonzisztórium már március 20-án elrendeli a református kollégium számára, hogy az ifjúságot védeni kell a politikai forrongásoktól. Mégis, a bizonytalan helyzet arra kényszeríti az iskolák vezetőségét, hogy a vakációt hamarabb elrendeljék, sőt időnap ellőtt zárják a tanévet. Azonban a ránk maradt dokumentumok nem tanúsítják a bizonytalanságtól való félelmet: a kollégiumok bizodalommal terveznek. Aktívan részt vesznek a forradalomban, a kollégium kapui kinyílnak a honvédek előtt. Ilyen példa az udvarhelyszéki kollégium, ahol 300 katona szállt meg. A kollégiumok ugyanakkor jelentős részt vállaltak a honvédek élelmezésében, pénzt gyűjtöttek, hogy segíthessenek.

A helyzet az egyházat sem hagyta érintetlenül. ’48 májusában a református lelkészek panaszkodnak, hogy a dézsma megszűnte fenyegeti az anyagi jólétet. Az egyháznak szerkezetileg meg kell újulni, szóba kerül az állami támogatás az egyház részére.

2006. március 21-e – Isten rendelése volt, hogy pont ezen a napon, igaz, fáklyák, plakátok és felvonulások nélkül, de annál nagyobb tisztelettel és csodálattal adózzunk azoknak, akik az „erdélyi március 15-ét"– 6 nappal később – itt is megvalósították.

Nagy Adél

Szabadság - 2006-03-24