Mint örök mérce, hiteles
mértékegység, úgy áll az erdélyi református egyház előtt Jézus Krisztus
Hegyen elmondott útmutatása, amint az elhívott és „megszentelt” tanítványokat visszaküldte
a világba, hogy általuk átalakuljon az élet. A Hegyi Beszéd sokat idézett
igeverse semmit sem veszített aktualitásából: „úgy ragyogjon a ti
világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és
dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). A mi világunk is várja, hogy
megláthassa ezeket a jó cselekedeteket, sőt – kimondottan – az egyháztól
várja, tőlünk: világiaktól és teológiát végzett munkatársaktól.
Pásztor János „Misszió a
XXI. században” című könyvének elején megállapította, hogy „bármit csinál
az egyház, annak üzenete van” (Velence, 2000., 6. oldal). Megállapíthatnók,
mennyire igaz ez a kijelentés az erdélyi református egyházra nézve is, de
inkább kiegészítem egy fél mondattal: annak is üzenete van még (!)
Erdélyben, ha valamit nem tesz az egyház. Ez pedig azt (is) jelenti, hogy nem
hitelvesztett az egyház Erdélyben. Lehet azon vitatkozni, mekkora hatalma,
emberi tekintélye, ereje és hatása, fontossága és bizalma van a mindennapi
életben, ám vitán felül megállapítható: a harmadik évezred elején az erdélyi
református egyház él és hiteles szolgálatot vállal, végez.
Ennek a szép szolgálatnak
útkeresését indokolja négy fontos tényező:
a). Jézus főpapi
imádságában fogalmazza meg az egyház nagy küldetését: „nem azt kérem, hogy vedd
ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn
17,15), azaz a változó világhelyzetben, bármilyen időben jónak és igaznak
lenni.
b). A semper reformanda,
vagyis az állandó megújulás, a szüntelen útkeresés és állandó önvizsgálat aktív
jelenlétében él az egyház missziója. Ahol ez az útkeresés, ez a megújulás
elmarad, megszűnik, ott lassan a tradicionális egyházi élettel a
gyülekezetet is eltemetjük.
c). Egy missziói
tanulmányból idézek: „minden generációnak szüksége van útkeresésre az egyházban
is.” Mi hisszük és valljuk, elfogadjuk és tanítjuk, hogy Jézus Krisztus az út,
így az útkeresés egy adott időben és adott helyen – a harmadik évezredben
Erdélyben – Krisztus-keresés. Ez a misszió és ez az egyház élete.
d). Erdély egy kicsit mindig
más, - és ezért sajátos, egyedi itt egyházunk missziói küldetése. Közel száz
éve kisebbségben élünk, így természetes, hogy először saját népünk felé
fordulunk. Itt a különböző vallásfelekezetek és nyelvek színes jelenléte
miatt nyitottabb és hitvallásosabb az egyházi élet. Itt az egyház nemzeti,
nyelvi, kulturális, nevelői, sőt gazdasági végvár volt, ezért maradt
fenn ez a sajátos népegyházi keret, hogy szinte mindenki automatikusan egyháztag:
a marxista filozófiát tanító tanár gyermeke is, a hatalmat kiszolgáló
rendőr lánya is, a vallásórákat tiltó tanítónő fia is, vagy a nem
konfirmált szenátor gyermeke is ugyanúgy, mint a rendesen templomba járó
nagyszülők unokái, és a családokat látogató presbiter családtagja. De
éppen ettől a sajátos erdélyi helyzettől szép, értékes, küzdelmes ez
a mi missziói küldetésünk.
A harmadik évezred első hatéves időszakának összefoglalása is ez a jelentés. Magától értetődően adódik egy bizonyos visszatekintés, amely a beküldött lelkészi jelentésekre támaszkodik. A jelentésekben megjelenő számok és százalékok egy ezredforduló viszonylagos, sajátos arculatát tárják elénk.
A számok szépek, ha élet és
igazság van mögöttük. A számok hamisak, ha többet vagy mást próbálnak
felmutatni, mint amit tettünk vagy akik vagyunk. A számok, a százalékok
megmásításával sokáig becsaphatjuk önmagunkat, kevesebb ideig vezethetjük félre
társainkat, de egy pillanatra sem ámíthatjuk el Istent.
A feljegyzett és összesített
számok mögött az erdélyi református magyarság bánata és reménysége, néma
zokogása és dacos kézfogása jelenik meg. Fájdalmas számok, amelyek borúlátó
ezredkezdésünk apadására intenek, és felemelő számok, amik a húsvéti
ünnepek életigenlő színeit hozzák vissza. A száraz, néha pontatlan
lelkészi jelentésekben a csak sejtett egyházi életünk tükörképe villan fel, és
a szembenézés valamit elindít bennünk. Így van értelme és létjogosultsága.
Nem a statisztikák és nem a
jelentések fogják előbb vinni egyházunk lelkéi életét, de
figyelmeztetően és útmutatóan segítenek. Ezzel az igénnyel és elvárással
készülnek gyülekezeti szinten az évi lelkészi jelentések, egyházmegyei szinten
az összesítők és egyházkerületi szinten a missziói jelentés.
Főtiszteletű
Közgyűlés!
A szürke számok helyett ma
(most) gondolatokat, megállapításokat és útmutatásokat sorolok fel; legfeljebb,
mint tényt állapíthatom meg, hogy nagy változást nem hozott az elmúlt hat vagy
tizenhat év. Lejárt a nagy templomépítéses időszak, de nem szűnt meg
a természetes apadás. Egyházkerületünkben a múlt század utolsó – ún. szabad –
évtizedében 24.563-mal többet temettünk, mint ahányat kereszteltünk, míg az új
század első hat évében 15.347-tel volt több a haláleset, mint a születés.
Ez azt jelenti, hogy 1989 óta az erdélyi Református Egyházkerületben
40.000 volt a természetes apadás.
Sokkal bonyolultabb ügy, minthogy itt most ehhez kommentárt kellene fűzni.
Egyházunk erőssége az igehirdetés. Ezt a ’70-es évek teológiai képzésében szentenciaképpen ki is mondták. A reformáció, majd a 20-ik századi újreformátori teológia aktuális felfedezése volt: Predicatio Verbi dei ist Verbum Dei. Mint törékeny cserépedényre, úgy vigyáztunk a 40 éves „egyházmegtűréses”, „egyházbeszorítós” korszakban erre, de egy kicsit ott is maradt, igehirdetésbe fásult egyház lettünk. Összevetve más erdélyi felekezetek igehirdetési gyakorlatával, vagy számtalan európai protestáns egyház istentiszteleti eseményével, nem kell szégyenkeznünk, csakhogy az újonnan felnőtt nemzedék felé szakadt el valami. Vagy ők nem érkeznek el az igehirdetésig, vagy mi nem visszük el egészen odáig. És ez a megszakadás könnyen űrré, növekvő szakadékká válhat. Itt kell lépnie a népegyházi keretben élő erdélyi református egyháznak.
Tudom, sablonosan
visszatérő mondat következik, de még mindig igaznak bizonyul, ezért
ismételhető: jelenlegi társadalmi, politikai és nemzeti körülményeink
között a járható út a népegyházi keretek között hitvalló élettel megtölteni a
mindennapi életet. Egyébként az elmúlt hat év alatt 14,42%-os volt a vasárnapi
istentiszteletek látogatottsága, és 18,08%-os az ünnepi részvétel.
Ünnepes nép vagyunk. Ezt
mutatják a tele templomok és a számok. Lehetne itt is mérlegelni: a nagy
karácsonyi és húsvéti gyülekezetben hányan lehetnek hitvalló egyháztagok, és
hányan olyanok, akiket később alig vagy egyáltalán nem látunk a
templomban. Úgy érzem, az ünnepesség egy nagy kihívásra figyelmeztet: sok
helyen kiveszőben van a pünkösd harmadnapi istentisztelet, de nem egy
helyen augusztus 20-a, június 4-e (Trianon emlékezete), március 15-e kerül
előtérbe.
Erdélyi magyarok vagyunk
reformátusokként is, 85 éve egyedül a templom az, ahol pártállástól
függetlenül, szabadon és megszólás nélkül együtt lehetünk, de más a nemzeti
ünnepi emlékezés, és más Jézus halálának átélése. Tartottam én is ünnepi
beszédet június 4-én a soproni trianoni megemlékezésen a református templomban
úgy, hogy hátam mögött két fegyveres katona állt díszőrséget a templomba
menekített országzászló alatt. Az ünnepi megemlékezés végén a gyülekezet lelkipásztora,
aki egyben a Pápai Református Teológiai Főiskola rektora is, így szólt
hozzám: „Csak a hatalmas felhőszakadás miatt engedtük meg, hogy a
templomba meneküljön az ünnepi megemlékezés”. 85 éve menekül templomba az
erdélyi megemlékezés, de a templom Jézus figyelmeztető tette szerint
„imádság háza” kell legyen.
A lelkészi jelentés száraz adatbázisával ugyan eligazító is lehetne, merre tart a jövő egyházának, a holnap gyülekezetének útja. Az iskolai vallásoktatás egy lehetőség, de nem gyülekezet-építés. Hamu alatti parázsként már-már a feszültség is kitapintható a független, hét közben ingázó vallástanár és a helyben lakó lelkipásztor között. Az iskolai vallásoktatás első tíz évében a jogért és elfogadásért, a helyért és – a jó értelemben vett – tekintélyért kellett megküzdeni. Úgy érzem, eredményes harc volt, de most ezt kellene beépíteni a gyülekezeti életbe.
A Marosi Református Egyházmegye lelkipásztori találkozóin évek óta az inflációs egyházfenntartás mellett leggyakoribb beszéd-téma a konfirmáció. Egyházmegyei közösségünk leírta és hivatalosan ki is mondta: egész kerületi szinten tárgyaljuk le a konfirmációi életkort, a Heidelbergi Káté tanítását. Nagyvárosi gyülekezetben boldogan tapasztaltam, hogy milyen nagy missziói lehetőség, amikor a 13-14 éves ifjak két évig rendszeresen járnak kátéórára, vallásos felkészítőre, de utána szomorúan kellett megállapítsam, hogy nem találják helyüket a templomban.
Elkövetkező évek sürgős missziói, közegyházi és gyülekezeti kihívása az egyházi iskolákban tanuló ifjak helyzete. Dicséretes a ’90-es évek eufóriás reményei közötti nagy iskolahódítós, iskolaindításos ideje. Öt nappal ezelőtt Marosvásárhelyen a Református Diakonisszaképző Főiskola végzősei tették le a diakonissza fogadalmat, és ott helyben eszembe jutott: Kolozsváron és Marosvásárhelyen 12 év alatt 500 diakonissza és diakónus tanult, tette le az esküt? Ezek közül hány diakonissza dolgozik a gyülekezeti szeretetszolgálat missziójában?
Sok huzavona után bevezettük – vagy még nem! – az új énekeskönyvet, de kántorképzésünk még mindig esetleges. Hála Istennek, gyülekezeti énekhagyományunk, feléledő kórustalálkozóink azt mutatják, hogy még nem veszett el minden, de jól kidolgozott egyházi énekstratégiára van szükség.
Ami most következik, azt írásban ex catedra-nak nevezik, azaz egy kicsit mellékesnek tűnik, mégis leírtam. Egyházmegyei vizitációk alkalmával a gyülekezet előtt kérdezzük ki a vallásórás gyermekeket. Ilyenkor megkérjük, hogy énekeljenek vallásos énekeket, és az esetek nagy többségében olyan hollandból, angolból fordított gyermekénekeket énekelnek, amelyek egyenesen a hit gyülekezetébe vagy más szektába viszik őket.
Tisztelt Közgyűlés!
Egy nagyon időszerű indítvánnyal, javaslattal fordulok a Székelyföldön tartott Egyházkerületi Közgyűléshez: az Erdélyi Református Egyházkerület Közgyűlése hirdessen pályázatot vallásórás gyermekek és református ifjak számára írt, szerkesztett énekeskönyvre. Azt is el tudom képzelni, hogy mindezt a pályázatot a Kárpát medencében élő kilenc református egyházkerület együtt írja ki.
Gyülekezetgondozás
Szép megfogalmazása annak a hétköznapi és ünnepi egyházi életnek, mozgásnak, amely ott él a közösségben. Idő és helyszűke miatt csak három, nagyon aktuális mozzanatot emelek ki.
a). A média teremtette lehetőségek felkarolása vagy ki nem használása. Nem egyszer leírtam, meg is jelent: világi újságok, területi rádiók, televízió-adások által sok, templomba nem járó emberhez is szólhatunk, vegyük ezért komolyan ezt a 21-ik századi missziót. A Kolozsváron működő, de szinte megszűnőben lévő egyházi rádió, az Agnus esete intő példa: sok-sok kedves visszajelzés érkezik „szükséges voltáról”.
b). Az elmúlt tizenhat évben hol erőteljesebben, hol csendesebben feltört a presbiterképzés gondolata, a presbiteri szövetség megalakulása. Eddig általában arról szóltunk, hogy olyan generációkból kell presbitereket, munkatársakat választani, akik egyházellenes időben jártak iskolába. Már megjelentek olyan ifjú presbiterek, akik 1990 után református kollégiumban vagy éppen református főiskolán végeztek. Élnek-e ezzel a lehetőséggel gyülekezeteink?
c). Egyházfegyelem. Nemcsak püspöki jelentés alkotó eleme ez, hanem a misszió örök-égető kérdése is. Az Igazgatótanács elé letett rövid missziói program három szinten képzeli el az erdélyi református egyház missziói munkáját. A program végén ott áll 4-5 olyan kihívás, amelyekkel kikerülhetetlenül találkozik egyházunk gyülekezeti, egyházmegyei és egyházkerületi szinten. A lelkészi jelentés egyetlen szűkre szabott rovattal elintézi a nagyon gyakorivá váló egyházfegyelmi kérdést: vadházasság. De már nem lehet kikerülni a homoszexualitás, a román nyelvű temetés vagy kátéóra, a cigányok egyháztagsági szövevényes kérdéseit. Hat vagy tizenhat év alatt elsiklottunk olyan súlyos kérdések mellett, mint az 500-700 lelkes magyar református falu gondja, ahol már csak cigány gyermekek vannak az első osztályban, és ott hét év múlva ők fognak – talán székely ruhában – konfirmálni. A gyakori agglegénykérdés is csak egyházfenntartási fizetés szintjéig jutott el. Még mindig, és már újból vannak olyan képzett, teológiát végzett „tudósaink”, akik a Szentírás, hitvallásaink alapján válaszolni tudnak naponkénti kényes kérdéseinkre, kihívásokra. Így második javaslatom a Tisztelt Közgyűléshez a következőképpen fogalmazódik meg: hirdessen pályázatot az Egyházkerület olyan „traktatus” irodalomra, 10-20 oldalas kiadványok megírására, amelyek egyszerűen, de teológiai megalapozottsággal válaszolnak legégetőbb gyülekezeti, lelkipásztori kihívásokra: odaengedhető-e a homoszexuális az úrasztalához, lehet-e keresztszülő a nem konfirmált cigány, aki automatikusan megígéri, hogy „úgy neveli és nevelteti..”? Külön család a negyven éves agglegény, aki soha nem volt megnősülve? Ezek nem a kerületi missziói előadó véleményei, hanem a lelkészi jelentéseken keresztül lelkipásztoroktól, gyülekezeti tagoktól beérkezett kérdések.
Utószó
Főtiszteletű közgyűlés!
Hat éve összesítem 16 egyházmegyéből, közvetve 600 anya- és leányegyházközségből érkezett jelentéseket, amelyek az erdélyi Református Egyházkerület életének kitapintható arculatát adják. A száraz számok mögött lelkiismeretes szolgálatok, templomépítő gyülekezetek, helytálló dalárdák és presbiterek munkája jelenik meg. A missziói jelentés nem a számonkérés, hiszen azt egy sokkal igazabb, vesékig átható mértékkel mérik. A jelentések évek során való egymás mellé állításával próbál egyházunk vissza és előre nézni Krisztus-kereső utat mutatni. Ez az út a mi gyönyörűséges igánk és Krisztusban megkönnyült terhünk; ez az út elődeink szép szolgálata, amely példaképpen áll előttünk, és utódaink áldott küldetése, amelyért mi felelősök vagyunk. Ennek a mi felelősségünknek zsinórmértéke Habakuk prófétának ránk is vonatkozó ars poeticája: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám” (2,1).
Tisztelettel kérem jelentésem elfogadását.
Marosvásárhely, 2006 június 20-án.
Ötvös József
missziói előadó