Főoldal » Hírek » Egy életre választottuk egymást

Egy életre választottuk egymást

2019. 02. 13.
Megosztás:

Igével, imával indult a kapcsolatuk, és huszonöt év házasság után is úgy vélik, Isten kegyelmének köszönhető, hogy egymásra találtak. Jakab István és Edit a betegségek, nehézségek, mozgalmas szolgálat, rengeteg ima, a család melegében megélt örömteli percek huszonöt éve után is teljes meggyőződéssel vallják, őket egymásnak teremtette az Úr.

Egy életre választottuk egymást

A házaspár az udvarfalvi parókián fogad. Jakab István a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, másfél éve szolgál az udvarfalvi gyülekezetben, felesége, Edit vallástanárnő Marosvásárhelyen. Beszélgetésünk kezdetén rögtön a gyerekekre terelődik a szó, büszkén és szeretettel mesélnek mindhármukról: Noémi huszonnégy éves, Marosvásárhelyen telepedett le férjével, Isti huszonegy éves, Kolozsváron tanul, a tizenhét éves Sámuel pedig művészeti líceumba jár.


Kéz a kézben közel harminc éve

Hogy lehet ilyen hosszú időn, évtizedeken át kitartani a párunk mellett? – tesszük fel a kérdést, mire ők egymásra néznek, megcsillan a szemük, és Edit kijelenti: „egy életre választottuk egymást”, majd István hozzáteszi, hogy valóban az egymás iránt való elköteleződés a titok: „hosszú időben gondolkodunk, gyorsan elrepült ez a szinte harminc év.” Úgy vélik, mára sok minden beteljesedett az életükben, házasságunkban is. Kolozsváron találkoztak ’90 őszén, István másodéves teológus, Edit az akkor újraindult Református Kollégium diákja volt. „A teológusoknak jutott a feladat, hogy bibliaórákat tartsanak a kollégiumban, és ezt örömmel vállaltuk” – emlékszik vissza István, aki az első szikrát is megemlíti: „Nagyon megmaradt a pillanat, amikor a Református Kollégium kórusa énekelt a teológia dísztermében, és felfigyeltem egy szép lányra. Utólag kiderült, hogy ő is észrevett engem.”

„Bentlakókként kötelező volt a Farkas utcai templomban részt venni az istentiszteleteken. Ott tíztől, a teológián negyed tizenkettőkor kezdődött az alkalom, és mi ennek nagyon örültünk, mert át tudtunk szaladni a teológiára, ott is részt vettünk az istentiszteleten. Ott láttam először a páromat. Amikor a teológus ifjúság bevonult a díszterembe, az felemelő volt” – meséli mosolyogva Edit, majd kitérnek a tulajdonképpeni ismerkedés eseményeire: egy születésnapon beszélgettek először, de a kollégium, teológia, kétágú körül, ifjúsági bibliaórákon folyamatosan találkoztak, egy közegben mozogtak. „Más volt István közeledése, mint az addigi udvarlóimé. Ma már nem ilyen apró lépésekben haladnak a fiatalok… Találkoznak, és egy csók után eldöntik, hogy működik vagy nem. Nekünk három hónap is eltelt, és az első csók nem csattant el” – részletezi Edit, mire István nevetve hozzáfűzi: „A kézfogásig is hónapok teltek el. Mi ilyen kőkorszakbeli pár vagyunk…”

Egy életre választottuk egymást

Amikor István végül rá mert kérdezni, hogy lehetne-e az ismerkedésükből több a bibliaórák és istentiszteletek közös látogatásánál, nem kapott rögtön választ, nem borultak egymásba. „Annyira csodálatos volt, hogy igével indultunk. Felolvasta 2Móz 33,15-öt: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Teljesen az Úr akaratára bíztuk a kapcsolatot, imádkoztunk érte. Addig ilyen nem volt az életemben, hogy valaki igével kéri az én beleegyezésem a barátságunkba” – idézi fel Edit a kedves emléket, majd kijelenti: „Valljuk és hisszük ezt, hogy mi nem csak ketten vagyunk. Sosem unatkoztam István mellett, annyi terve, programja van folyamatosan, minden pörgött, szépen alakult.”

István is kitér a saját szemszögére: „Mindkettőnknek voltak korábban rövidebb barátságai, de nagy csalódás nem ért. Fiatalok is voltunk, huszonegy és tizenhét évesek, viszont nagyon komolyan gondoltuk, hogy nem vagyunk hajlandóak semmilyen futó kalandba belemenni. Eldöntöttem, hogy csak azzal leszek, akit Isten nekem rendelt. Azokban a hetekben került elém ez az ige, prédikáltam is róla, és magunkra gondoltam rögtön: ha Isten ezt nem akarja, és nem látja jónak, akkor ne kezdjük el. Leültünk megbeszélni, felolvastam az igét, és együtt imádkoztunk. Megegyeztünk, hogy adunk magunknak gondolkodási időt, bár én nagyon akartam ezt a kapcsolatot. Eltelt úgy egy hónap, hogy nem is találkoztunk, csak magunk voltunk, és végül döntöttünk. Attól a perctől kezdve a mai napig nem volt ilyen kérdésünk, kételyünk. Nehézségeink voltak, nyilván, egyéni életben és a házastársi kapcsolatban is, de soha nem kérdőjeleztük meg, hogy Isten akaratából találtunk egymásra és maradunk együtt.”

Egy életre választottuk egymást

A lánykérés Edit szülőfalujában, Nyárádkarácsonban történt meg spontánul. „A templom körül sétáltunk, leültünk a zöldben, a domboldalról látni lehetett a Nyárádmentét, és nem gondoltam, hogy meg fog történni” – emlékszik vissza Edit, István pedig bevallja, ő sem akkorra időzítette a kérdést, gyűrű sem volt kéznél, de a gondolat már benne volt: „Gondoltam arra, hogy már eljött az idő, találunk egy alkalmat, és olyan jó volt az a séta.” A hivatalos lánykérés, családban megünnepelt eljegyzés után még egy évig jártak jegyben, 1993 júliusában pedig megtörtént az esküvő.


Odafigyelni és megbeszélni – az őszinte megoldás

A nézeteltérések kezeléséről István elmondja: „A negatív történések, mélypontok is részei a kapcsolatnak. Egy-egy ilyen nehézség után, habár súlyos válságot nem éltünk át, miután megbeszéltük a dolgainkat, mintha még erősebben tudtunk volna elköteleződni. Többször is tapasztaltuk, hogy az volt a kezdeményező, az tett sokat a kapcsolat helyreállításáért, akiben éppen erősebb volt a ragaszkodás, szeretet, alázat.” Edit mosolyogva avat be egy jól bevált módszerükbe: „István már az elején tisztázta velem, hogy amikor én hangosan beszélek, ő nem hajlandó megvitatni a problémát. Amint visszaveszek a hangerőből, akkor beszélgetünk, különben veszekedni ő nem fog. Csak rám néz, hogy valami nincs rendben, és olyankor tudom, hogy nem lehet vele veszekedni. És az évek alatt megszoktam, hogy amíg nem higgadok le, addig nem lesz beszélgetés.”

Edit a hétköznapok egyhangúságába, a sok munkába, rutinba való belesüllyedésre is felhívja a figyelmet: úgy véli, a férfiak nem mindig ismerik be vagy veszik észre, hogy gond van. „Néha azt éreztem, hogy valami nincs rendben, de István nyugodtan tett-vett, végezte a dolgát. Eltelt néhány nap, főzünk, mosunk, takarítunk, gyülekezeti munka, gyerekeket iskolába, munkahelyen megfelelni, pörgött minden. De addig nem tudtam elaludni, amíg este át nem beszéltük a dolgokat. Amikor huzamos ideig a rutin miatt távolodtunk, erre nagyon odafigyeltem, és vigyázok, hogy beszélgessünk, ne úgy éljünk, mint két idegen egymás mellett.” István is rendkívül fontosnak tartja az egymásra szánt időt: „Ez nemcsak a lelkészcsaládok, hanem mások életében is így van, de nálunk különösen. A családi programok, tevékenységek, vagy éppen a kettőnk kapcsolata is néha háttérbe szorul. Amikor problémáink voltak, azok nagyobbrészt ebből fakadtak, hogy én nem tudok eléggé figyelni arra, hogy legyen elég egymással eltöltött időnk. A feleségem ilyenkor nagyon jól érezte, és szóvá is tette ezt. Most az működik, hogy havonta legalább egy nap, egy délután csak a kettőnké. Valójában sokat vagyunk együtt, de nem úgy, hogy csak egymásra figyelünk.”


Áldások, ajándékok és csodák

A pár számára nem volt kérdés, hogy házasság után a gyerekvállalás következik. Noémi születésekor Edit másodéves, István ötödéves volt az egyetemen. „Sokat nem agyaltunk ezen, a lehető legtermészetesebb, hogy a házasságunknak gyümölcse lett. Visszagondolva soknak tűnik, hogy egyetem közben, segédlelkészi szolgálat előtt állva vállaltunk gyermeket. Ha a mai mentalitás vezetett volna, lehet vártunk volna vele, de akkor nem volt kétségünk” – jelenti ki István, Edit pedig megerősíti, hogy nem aggódtak amiatt, hogy képesek lesznek-e felnevelni a gyermekeiket. „Most sokkal inkább elbonyolítják a dolgokat a fiatalok, félnek a felelősségtől. Igenis lehet akár két egyetemet is elvégezni, közben három gyereket szülni, nevelni. Ötödéven védtem a dolgozatomat szombaton a teológián, és hétfőn szültem Istit. Ez így volt szép és kerek, nagy öröm volt abban a pocakban” – hangzik el.

Egy életre választottuk egymást

Az egészségügyi problémák azonban nehéz pillanatokat okoztak a családnak. Editnél a házasság után két évvel agydaganatot diagnosztizáltak, nem sokkal Noémi születése után műtötték. Az orvosok szerint semmi esélyük nem volt újabb babára, mégis várandós lett. „Isten másképp döntött, és meggyógyult. Gyakorlatilag Isti születésével oldódott meg a probléma – ez az ajándék olyan pozitív változásokat idézett elő a szervezetében, hogy nem kellett újra műteni. Millióból egy esélyünk volt. Mi ezt csodának tekintettük” – emlékszik vissza István. Hozzáteszi: „Ezek nagyon nehéz, de áldott időszakok voltak, mert nagyon egymás mellé tudtunk állni, támogattuk egymást. Felmerült a másik elvesztésének a kérdése, és ez még inkább hozzájárult ahhoz, hogy jobban értékeljük, becsüljük egymást.” Istvánnak 2010-ben jelentkezett egy súlyos egészségügyi problémája. „Az a csend és befele fordulás, rengeteg ima időszaka volt. De az Úr úgy akarta, hogy maradjon, és úgy éreztem, hogy másodszor is megkaptam tőle” – idézi fel elérzékenyülve Edit.

Mindketten úgy gondolják, a gyerekek ajándékok, hiszen rengeteg áldást kaptak általuk. Nevelésükben a céltudatosságra, rendre, a család és Isten szeretetére, az egymással és közösséggel ápolt kapcsolatok értékelésére fektették és fektetik a hangsúlyt. Úgy vélik, a zenei nevelés, a művészeti iskola segített egy rendszert, rendet felállítani mindennapjaikban, ezáltal pedig az életre is felkészültek. „Igaz, néha nehéz volt nekik, hogy papgyerekként voltak elvárások velük szemben” – mondja István, aki nem kötelezte a gyerekeket az istentiszteleteken való részvételre, rájuk bízta a döntést, és ez a módszer jól működött.

„Elég nehezen éltük meg, hogy most már csak hárman vagyunk itthon. Talán az segített, hogy szinte az Udvarfalvára való költözésünkkel egy időben történt, egyszerre több minden változott. Nehéz elengedni a gyerekeket, Editnek talán még nehezebb, de mindennek megvan az ideje. A házasságunkra nézve most több időnk jut egymásra, Sámuelre is több figyelmet fordítunk. Erre minden szülőnek fel kell készülnie. Olyan, mint amikor biciklizni tanítom a gyereket, fogom a kormányt, az ülést, de egyszer elengedem, és csak integet nekem” – szemlélteti István az új kihívásokat. Edit elmondja, hogy neki a reggeli közös ingázás hiányzik leginkább: „Tizenéveken át folyt a reggeli készülődés, vittem őket iskolába, és eljött az év, amikor egyedül ültem az autóban. Az úton mindig beszélgettünk, folyt a napra való felkészülés, de Isti elment Kolozsvárra, Sámuel délután járt iskolába, Noémi férjhez ment, és én egyedül vezettem… Időnként még mindig öt főre terítek asztalt.” Az elengedés fájdalma ellenére úgy véli, ez egyben jutalom, elégtétel is: „Nagyszerű dolog, hogy Noémi vágyott a házasságra, családra, Istire is büszke vagyok, hogy jól tanul, Kolozsváron követi az álmait. Már számolgatom, hogy egy év múlva Sámuel is kirepül. De közben reménykedünk, hogy valamikor lesznek unokák, és velük újabb szakasz kezdődik.”


Életre szóló hűség

„Nekünk nem voltak kételyeink, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Nem a mi érdemünk, és ezt hitből mondjuk, minden kegyelem. Elköteleződtünk, és azon dolgoztunk, hogy működjön. Ez fontos a mai fiataloknál is” – vallják, hozzátéve, hogy szüleiktől, nagyszüleiktől is jó példákat hoztak, a házasság terén is azt hallották, hogy párt és szakmát egy életre válasszanak. A problémáknak mindig a megoldására koncentráltak, és leszögezték, hogy a szétválás gondolatával nem is játszanak.

Egy életre választottuk egymást

Hogy mit tanácsolnának a fiataloknak? „Hogy bátran bele kell vágni!” – jelenti ki Edit. Úgy véli, ha valaki szereti a párját, ne féljen az elköteleződéstől. „És tényleg ne hagyják ki Istent a számításaikból. Az, aki csak a társára számíthat, nagyon egyedül tud maradni egyes helyzetekben. De aki Istenre építi házasságát, sosincs teljesen egyedül. Isten a garancia. Huszonöt év után elmondhatjuk, hogy valóban a hit erősít meg a házasságban. Úgy jártunk el, ahogy Isten szerette volna, és működött a dolog. Volt bocsánatkérés és -adás, szeretet, újrakezdés” – magyarázza. Gyakran hallja a fiataloktól, hogy addig nem nősülnek, mennek férjhez, amíg nincsenek anyagi biztonságban, és úgy véli, ez nagyon meg tudja fertőzni a kapcsolatot. „Ha szeretik egymást, ez ne legyen akadály” – hangzik el.

István is elmondja a maga tanácsait: „Óva inteném őket a futó kalandoktól. A világ sodrásában mindenféle kapcsolatba belemennek, és kiábrándulnak. Ezek nem tudják megadni az embernek, amire vágyik. Elköteleződésre van szükség. Emellett jó alapra kell építeni, meg kell ismerni a leendő társat, és ha meggyőződöm róla, hogy ő az, akit Isten mellém rendelt, akit szeretek, aki nélkül nem tudnék élni, akkor merjek elköteleződni egy életre. Nem lesz ez könnyű, de érdemes küzdeni.”

 

Berekméri Gabriella

Fotó: Kiss Gábor