Főoldal » Hírek » Az egeresi magyarellenes vérengzés áldozataira emlékeztek

Az egeresi magyarellenes vérengzés áldozataira emlékeztek

2019. 10. 29.
Megosztás:

A 75 esztendeje, 1944. október 22-én brutálisan megölt tizenöt magyar áldozatra emlékezett meg az egeresi református közösség vasárnap, 2019. október 27-én, akiket a faluból és a szomszédos Forgácskútról verbúválódott önkéntes gárda ölt meg. A megemlékezés során koszorúkat helyeztek el az áldozatok emléktáblájánál, a református templomban, valamint a római katolikus temetőben található síremléknél. Jelen voltak: Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke, Vincze Minya István kalotaszegi református esperes, Póka András György, a Kalotaszegi Református Egyházmegye főgondnoka, Mihály Ágnes, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke, Both György egeresi alpolgármester, a református gyülekezet és az aranyosgyéresi kórus tagjai. Az eseményen énekelt az egeresi református közösség vegyeskara, beszédet mondott Nagy Alpár lelkipásztor, valamint Póka András György főgondnok. 

Az egeresi magyarellenes vérengzés áldozataira emlékeztek

Nagy Alpár lelkipásztor beszédében elmondta, hogy 1944. októberében a feltartóztathatatlanul előre nyomuló szovjet–román hadsereg nyomában félkatonai egységek érkeztek a korábban magyar fennhatóság alatt álló észak-erdélyi településekre. Egeresre bizonyos Herta csendőrőrmester érkezett, aki a második bécsi döntés előtt Ferencbánya csendőrőrmestere volt, és helyi román emberekből megalakította az egeresi önkéntes gárdát. Ezek, akárcsak a hírhedt Maniu-gárdák tagjai „Voluntar pentru Ardeal”, „Önkéntes Erdélyért” szalagot viseltek. Nemsokára ez az alakulat arra használta rövid ideig tartó hatalmát, hogy leszámolásba kezdjen azokkal a helyi magyar férfiakkal szemben, akikkel tagjainak az előző években valamilyen konfliktusa alakult ki, vagy akiknek felróni valója volt. Amint az a többi településen is lezajlott vérengzések alapján megállapítható, nyilvánvaló szándékuk az etnikai tisztogatás volt. Minden bizonnyal újabb és újabb áldozataik lettek volna, ha a szovjet hadvezetés ki nem parancsolja a román adminisztrációt Észak-Erdélyből. Szemtanúk visszaemlékezése szerint az önkéntesek között egeresi és forgácskúti szegénysorban levő emberek is voltak, akiket a csendőrőrmester azzal bújtatott fel, hogy ha végeznek a helyi magyarokkal, megszerezhetik birtokaikat és ingóságaikat. Így tereltek össze a korabeli tudósítások szerint 13, későbbi kutatások megállapításai alapján 15 férfit, kezdetben azzal a mondvacsinált indokkal, hogy dolgoztatják őket.  

A másfél éve elhunyt utolsó szemtanú, aki akkor kilencéves kislány volt, maga vitte meg nevelőapjának az üzenetet, hogy várják a polgármesteri hivatalnál: többé sosem látta. Az áldozatok között volt kocsmáros, tanácstag, bányász, munkás és fiatal gyermek is. Amint azt egyikük özvegye tanúsította, valóban dolgoztatták is őket, de éjszakára nem engedték haza, hanem egy pincében fogva tartották, sőt, engedélyezték, hogy családtagjaik ételt vigyenek nekik. De október 22-én, vasárnap reggel hiába keresték már őket, mert fogva tartóik kora reggel kihajtották a Nagypetri felé vezető út mellé, az ún. Berekbe, és hosszas verés és ütlegelés után fegyvereikkel végeztek velük. Meztelen holttesteiket az út mellett, az erdő szélén hagyták, ott hevertek hosszú ideig temetetlenül. Létezik olyan szemtanú, aki 1944. novembere első napjaiban Zilah felől Aranyosegerbegyre tartott a frontról hazafelé, és Nagypetri felől érkezve Egeresre látta ezeket a holttesteket, némelyiknek szögesdróttal volt összekötve a keze. Novemberben már az Erdélyben is szervezkedő magyar szociáldemokrata párt hívta fel a figyelmet az egeresi mészárlásokra, a vizsgálódás hírére a holttesteket elásták egy közeli völgyben. Herta őrmester nyomtalanul eltűnt, és soha senki nem hallott többé róla. 1945 januárjában ügyészségi kivizsgálás indult, egy szemtanú elárulta az ügyészeknek, hol vannak a holttestek, kiásták őket, és az egeresi kultúrházba hozták, ahol elvégezték a boncolást is. A gyanúsítottakat, a feltételezett elkövetőket pedig letartóztatták. 

Az egeresi magyarellenes vérengzés áldozataira emlékeztek

Sajnos a nyomozás nem volt szabályszerű, a Kolozsvárról Krajovára áthelyezett per minden gyanúsított felmentésével végződött, így bár az emberek a korabeli tanúvallomások és egyes tettesek későbbi, bűntudatból fakadó beismerő vallomásai alapján tudni vélik szóbeszéd szintjén, hogy kik voltak a gyilkosok – gilcoșii, ahogy a helyi románok fogalmazta –, hivatalosan ezeket a gyilkosságokat mind a mai napig ismeretlen tettesek követték el. Az esetről a következő évtizedekben csak suttogás szintjén lehetett beszélni, az elhunytak emlékét, a traumát minden hatásával együtt elnyelte az elhallgatás és az elfeledés. Ma sem a magyar, sem a román közösségben nem tematizálják az eseményeket, nagyfokú tájékozatlanság és érdektelenség övezi a kérdést.

Tizenöt ember, köztük sokan családos emberek, akiknek gyerekeik voltak, halálukat lelték a legbrutálisabb módon azon a rettenetes hajnalon, hetvenöt évvel ezelőtt. Azok is ott voltak, akik két héttel azelőtt munkásőrökként megakadályozták, hogy a visszavonuló német hadsereg felrobbantsa a gyártelepi hőerőművet, amivel veszélyeztette volna Kolozsvár áramellátását. Ezeket a hősöket, a helyi infrastruktúra megmentőit, azzal vádolták, hogy kommunisták, mert vörös zászlót tűztek ki az erőmű épületére, hogy az érkező Vörös Hadsereg szimpátiáját elnyerjék. Tizenöt férfi, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak, miközben semmi olyat nem követtek el, ami indokolta volna kivégzésüket: Czégényi Géza 51 éves, ifj. Czégényi Géza 16 éves, Vincze József, 21 éves, Debreczeni Márton, 62 éves, Mikla Mihály, 65 éves, Zoltán Attila, 33 éves, Juhász Zsigmond, 21 éves, Dimény András, 35 éves, Gille János, 35 éves, Hajas János, 30 éves, Hajas József, 38 éves, Sipkó János, 32 éves, Rilki János és György József. Lemészárlásuk emberiesség ellen elkövetett bűncselekmény és soha el nem évülő háborús bűn. Ezeknek az embereknek az elvesztése évtizedeken és nemzedékeken át megpecsételte családjaik, leszármazottaik életét, az elhallgatás, a bosszútól való félelem, az elmaradt igazságszolgáltatás, illetve az a kínzó szorongás, hogy az események bármikor megismétlődhetnek, gátolta mind a családok, mind a közösség gyászát, behegesedett, de mély és fájdalmas sebet hagyva. A lelkipásztor szerint haláluk 75. évfordulóján az egeresi közösség mostani tagjainak az a célja, hogy kegyeletüket róják le előttük, és megfogalmazzák mindazt a tanulságot, amivel haláluk és emlékük szolgálhat. Ez pedig nem lehet más, mint az a vágy és reménység, hogy hasonló események sem Egeresen sem másutt soha ne forduljanak elő. Ez a koszorúzás nem politikai aktus, nem kíván gyűlöletet szítani, sem felszakítani a régi sebeket, ez egyszerűen az együttérző részvét jele. A részvété a nehezen gyógyuló gyászban és a fájdalmas emlékezésben. 

Ugyanakkor az egeresi magyar közösség fájdalmának és sérelmeinek kifejezése is. Mert nem lehet elhallgatni, mennyire fáj, hogy hetvenöt év nem volt elegendő, hogy a tetteseket azonosítsák, és az áldozatoknak igazságot szolgáltassanak. Nagy Alpár szerint az egeresieken kívül senki nem érzi kötelességének leróni tiszteletét és kegyeletét az áldozatok előtt, a kerek és nem kerek évfordulók évtizedeken át említés nélkül múltak el. Szerinte azt is szóvá kell tenni, mennyi félelem és aggodalmas sugdolózás előzte meg a koszorúzásra való készülődést, ti., hogy mi lesz, ha ismét felgerjednek az indulatok és a gyűlölet. 

A lelkipásztor elmondta, hogy a közösség – miközben nem akarja feledni az áldozatokat, sem azt a méltatlanságot, ami őket érte –, már rég elhatározta szívében, hogy megbocsát a tetteseknek a maguk nevében – mert az áldozatok nevében nem tehetik –, és béke-jobbot akarnak nyújtani annak a közösségnek, akikkel elődeink vérre mentek azért, hogy kié a szupremácia, ki lehet úr és parancsoló Erdélyben és Egeresen. Ezt a béke-jobbot azzal a reménységgel nyújtják, hogy mindkét közösség, a magyarok és a románok is mindent megtesznek azért, hogy hasonló esetek sem itt, sem Ippen, sem Szárazajtán, sem Borgóprundon, sem Bánffyhunyadon vagy máshol soha többé ne fordulhassanak elő. 

Azzal a reménnyel helyezik el koszorúikat, hogy meggyilkolt testvérek értelmetlen halála akár szolgálhat is: elrettentő példával arról, hogyan nem szabad embertársainkkal bánni, tanulsággal arról, hogy aki szelet vet, vihart arat, aki a gyűlölet és a tudatlan, elvakult nacionalizmus magjait veti felelőtlenül, az hamarosan a káosznak és a gyilkos indulatoknak a gyümölcseit szüreteli majd. 

Az egeresi magyarellenes vérengzés áldozataira emlékeztek

A lelkipásztor abbéli reményét fejezte ki, hogy nem egyszeri alkalom lesz ez a megemlékezés, hanem minden évben elhelyezhetik a koszorúkat, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az lenne az igazságszolgáltatás, ha végre magyarok és románok együtt tudnák kimondani, hogy nem kérnek a félelemkeltésből, a műveletlenségből, a sötétségből, hogy meg akarják egymást ismerni, hogy szeretni akarják egymást, egyszer és mindenkorra megbékélni, és nem engedni többé egyetlen rendszernek vagy ideológiának sem, hogy éket verjen románok és magyarok közé, és megrontsa az egymás felé való közeledés, az egymás fájdalmának elismerése és tisztelete árán kimunkált békességét.