Főoldal » Hírek » Adventi gondolatok – Barticel-Kiss Benjámin

Adventi gondolatok – Barticel-Kiss Benjámin

2019. 12. 04.
Megosztás:

Adventi gondolatok címmel folyik a Kárpát-medencei református rádiók közös sorozata, amely minden napra lelki táplálékot kíván nyújtani karácsonyig. Az alábbiakban Barticel-Kiss Benjámin, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet negyedéves hallgatójának szövegét olvashatjuk:

Egy igével szeretném kezdeni: „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (Jeremiás siralmai 3,26) Van ebben az igében egy szóösszetétel, amivel nagyon nehezen tudok megbirkózni, sőt ha lehet így mondani, kicsit zavar is: „csendben várni” vagy „jó csendben várni”. Hogyan is lehet jó a várakozás? Szerintem azt mindenki nevében kijelenthetem, hogy mi, a 21. századi rohanó világban élő emberek, nem szeretünk várni, mindent azonnal szeretnénk megkapni. Ezt mutatja az is, hogy sokszor évtizedekig képesek vagyunk egy kölcsönt visszafizetni csak azért, hogy amit akartunk, azt azonnal megkapjuk. Várni, várni, várni… Sohasem szerettem. Mostanában már nyugodtabb ember vagyok, de volt idő, amikor annyira nem szeretettem tétlenkedni – mert nekem a várakozás ezt jelentette –, hogy nem tudtam nyugodtan leülni, olvasni sem, vagy ha utaztunk valamerre a menyasszonyommal, egészen érdekes volt, ahogyan sétáltam körbe-körbe, amíg várnom kellett rá, főleg ha késéssel indultunk el.

Egy történetet szeretnék felidézni egy indiánról és egy tücsökről:

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a amerikai barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt. Egyszer csak megszólalt az indián:

– Hallok egy tücsköt!

– Az nem lehet - mondta a barátja. – Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt.

– Biztos vagyok benne. Hallottam egy tücsköt.

– Ez őrültség! – mondta újra a barátja.

Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között tényleg megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.

– Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van.

– Nem – válaszolt a bennszülött. – Az én fülem semmiben sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.

– Ez lehetetlen, én sosem hallanék meg egy tücsköt ilyen zajban.

– Nem, nem lehetetlen. Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Megmutatom.

Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette azokat. 30 méteres körzetben minden fej megfordult, hogy vajon az érme, ami csörrent, nem az övék-e.

– Látod már, hogy mire gondoltam? Az egész azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra.

Ha igazán fontos számunkra az Úristen, akkor csendben várakozva kell megtanulnunk figyelni rá, és úgy várni a karácsonyt. Erre való az advent. Nem arra, hogy lábtörlőként használjuk, amin túl kell lenni, hogy eljussunk a karácsonyig. Ez az időszak arra való, hogy felkészüljünk. Ennek pedig az egyik legjobb módja: a csendben várakozás.

A menyasszonyommal úgy döntöttünk, hogy idén különösen odafigyelünk a csendre az életünkben, és mindennap az adventben egyfajta szent csendességet tartunk, amikor egymásra és az Úristenre figyelnünk. Ez a mi várakozásunk. Nem könnyű, lemondásokkal jár, de megéri.

Egy igével kezdtem, azzal is szeretném befejezni, amit ajánlok, hogy mottónk legyen az adventben: „Légy csendben és várj az Úrra.” (Zsolt 37,7)