Főoldal » Hírek » A közös ima mindig erősebb

A közös ima mindig erősebb

2019. 01. 28.
Megosztás:

A Kolozsvár közelében található Bodonkút idilli környezettel, barátságos légkörrel, friss levegővel és főleg csenddel, nyugalommal fogadja az odalátogatókat. Ez a csend azonban fájó pont a helyieknek. Az elöregedő közösségről néhány éve még úgy tartották, a teljes kihalás várja, sok ház üresen áll, a templom falai megrepedtek. De a papilak ablakán át fény szűrődik a falu szürkületébe, Ági néni pedig elmosolyodik: „milyen jó látni, hogy ég a villany a parókián.”

A közös ima mindig erősebb

A bodonkútiak mindig is dolgos, kitartó, vendégszerető emberek voltak, az elvándorlás, urbanizáció azonban náluk is éreztette hatását. Volt olyan időszak is, hogy a gyülekezet ötven főre apadt, de mára kezd egyre jobban talpra állni a közösség. Két éve még 62 lelket számlált az egyházközség, ma 82 tagja van – számol be az érkezése óta végbement változásokról Gáspár Károly lelkipásztor. Jakab Ágnest és Deák Dezsőt a legkitartóbbak között emlegethetjük, akik évtizedes kolozsvári munka, ingázás, a város vonzása ellenére sem hagyták el szülőfalujukat, most pedig reménykedve tekintenek a kincses város rohamos fejlődésének köszönhető változásokra, javulásokra, amelyek kihatnak a környező falvakra is.

Kitartás az örökség mellett

A helyi református templom és parókia udvaráról belátni a környező erdőket, völgyeket, a falu egy részét – a két tősgyökeres bodonkúti büszkén vallja, hogy magáénak érzi ezt a vidéket, szívükön viselik az egyház és a megmaradt magyarok sorsát. „Nekünk ez kötelességünk, hogy őrizzük, és gondját viseljük az örökségnek, amit az őseink ránk hagytak” – vallja Jakab Ágnes, aki több mint húsz éven át Kolozsváron dolgozott, naponta ingázott, sokszor gyalog tette meg hazafele a kilométereket. Nyugdíjas korára sem hagyott fel a város látogatásával, hiszen két gyermeke és három unokája él ott, fia presbiter, szintén lelkes támogatója a bodonkúti gyülekezetnek. Ági néni 64 évesen fiatalnak számít a faluban, a gyerekekre, unokákra való odafigyelés mellett férjét és idős édesanyját is gondozza, de vasárnap a templomban a helye.

 A közös ima mindig erősebb

Deák Dezső húsz évet élt Kolozsváron, de hazatért a családi házhoz. 2002-től az egyházközség gondnoka, mindennap tesz-vesz valamit a templom, parókia körül. Sokáig gondozta beteg édesanyját, jelenleg egyedül él, a munkának szenteli életét. „Nálunk a legnagyobb gond az, hogy kevesen vagyunk, elköltöztek az emberek a faluból. Ha végignézünk a gyülekezeten, többsége 70 fölötti. És nem jön az utánpótlás. Megfogyatkozva, de visszük a bajainkat, gondjainkat, ahogy tudjuk” – vázolja a lehangoló helyzetet a gondnok. A falubeliekkel együtt azonban abban reménykedik, hogy Kolozsvár fejlődésével, egyre zsúfoltabbá válásával a fiatalok meglátják a lehetőséget Bodonkútban, és kiköltöznek falura, hiszen kevesebb, mint húsz perc alatt be lehet érni a városba.

Megmenteni a közösséget

Voltak reménytelen, nehéz időszakok a gyülekezetben, amikor anyagiak és lelkiek miatt egyaránt küszködtek, de az új lelkipásztor, Gáspár Károly érkezése után talpra álltak – magyarázza Ági néni, aki úgy tartja, Isten csodát tett, megmentette a pusztulástól a kis szórványközösséget. Rámutat: a bodonkútiak Istenfélő emberek voltak mindig, áldoztak az egyházért. A hetvenes években az akkor még több mint kétszáz lelket számláló gyülekezet jelentős újításokat végzett a templomon, rengeteg adománnyal és közmunkával fogtak össze lelki hajlékukért.

A közösségi ház egykori felépítése, majd felújítása szintén a példás összefogás eredménye. Minden család egy-egy tehén árával járult hozzá az ingatlan építéséhez, de 1948-ban megszűnt a felekezeti oktatás, a kommunizmus idejében raktárként használták, majd asztalosműhelyt működtettek benne. Az egykori iskolát használhatatlan állapotban szolgáltatták vissza az egyházközségnek – az épületnek kidőlt az egyik fala, a mennyezet faanyagát ellopták. Az öregebbek feladták volna, úgy gondolták, nincs már, akiért dolgozni, mégis összefogott a maroknyi gyülekezet, támogatásokból, vállalkozók segítségével, elszármazott bodonkútiak hozzájárulásával sikerült a javításhoz szükséges összeget megszerezni. A falu nagy szülöttének nevével létrehozták a Budai Nagy Antal Egyesületet, hogy fogadni tudják a támogatásokat, az akkori presbiterek pedig személyesen keresték meg a Kolozsvárra költözött bodonkútiakat. Minden család állta egy-egy ablak kicserélését, az áramot is bevezették, a következő nagyobb lépés pedig a vízhálózatra való csatlakozás.

A közös ima mindig erősebb

2011 óta évente megszervezik a Budai Nagy Antal napokat, amelyre összegyűlnek a helyiek, elszármazottak, barátok, a környékbeli falvak magyarjai. Ági néni és Dezső bácsi is a közösségi ház épületében kezdte iskolás éveit, így különös büszkeséggel tölti el őket, hogy sikerült helyreállítani, és rendeltetést adni neki. „Ha volnának gyerekek és fiatalság, még jobban ki lehetne használni” – magyarázzák régi bálok emlékeit felidézve, majd elmondják, jövőbeli lehetőségként bevonzanák a fiatalokat, akár az üresen álló egyházi telkek építkezésre, bérbe való felajánlásával a református családok számára. A következő nagy lépés a templom felújítása lesz, de bizakodva, lelkesen látnak hozzá ehhez a munkához is.

Isten gondunkat viseli

„Egész biztos, hogy a Jóisten vigyáz ránk. Ő adja a hitet, a reményt. Mindent tőle várunk, és meg is adja, ha kérjük” – fejti ki Ági néni, amikor a nehézségek átvészelése kerül szóba. Magyarderzsén már az utolsó magyar asszonyt, az ő sógorának édesanyját is eltemették, a középkori templom gazdátlanul áll. Ezért is tölti el az Isten iránti hála a bodonkúti gyülekezetet, hogy fellendülni látszik a falu élete. „Ezt a papilakot az üknagyapám építette. Elvállalta a magyar államtól a feladatot, és a saját ökreit is eladta, hogy befejezze az építkezést. Ragaszkodunk, mert itt születtünk, itt éltük le az életünket. Ez a kincsünk. Őrizzük az egyházat és a javait” – magyarázza Dezső bácsi, aki mindennap reggel, este és valahányszor eszébe jut, imádsággal mond köszönetet Istennek. A gondnok úgy véli, „imádkozni egyedül is lehet, de a templomban, együtt más, a közös ima erősebb.”

A közös ima mindig erősebb

„Kevesen vagyunk, de lelkesen jön mindenki templomba” – hangzik el a beszélgetésen, majd a gondnok szomorkásan megjegyzi, hogy egyre több az üres hely, egyre több megszokott ember hiányzik a padsorokból. A gyermekek hiánya megviseli a kis közösséget, de az ünnepekre mindig visszatérnek a fiatalok. Ha két gyermekkel is, de megtartják a karácsonyi műsort, elhívják az unokákat szavalni, énekelni, és értük értelmet nyer újra az angyaljárás – szemlélteti a gyülekezet hagyományokhoz való ragaszkodását Ági néni, majd hozzáteszi: „nem is tudom megmagyarázni, hogy miért, de hiszek. Tudom, hogy Isten gondunkat viseli, nekünk és szeretteinknek, nap mint nap tapasztaljuk.”

 

Berekméri Gabriella